A kisebb is túl nagy

Az Antarktisz feletti ózonlyuk területe idei legnagyobb kiterjedésekor 19,6 millió km²-re rúgott, ami ugyan még így is majdnem kétszer befedné egész Európát, 1988 óta mégis a legkisebbnek mondható. A zsugorodást az idézte elő, hogy idén némiképp magasabb volt az ózonrétegnek helyet adó sztratoszféra hőmérséklete, ennek következtében pedig kevesebb poláris sztratoszférikus felhő képződött a magasban. Mindez azért fontos, mert ezek a felhők egyébként kulcsszerepet töltenek be az ózonréteg elvékonyodásában még akkor is, ha egyes típusaik olykor kétségkívül káprázatos látványt nyújtanak.

A bomlás folyamatában az ózont fogyasztó anyagok, például a Cl· és NO· állandóan újratermelődnek. Ez kis túlzással azt jelenti, hogy az ózon akár teljesen el is fogyhatna, ha ezeket az anyagokat valamilyen más kémiai reakció nem vonná ki végleg a körforgásból. A kivonás egyik lehetősége, hogy a klór-monoxid gyök (ClO·) reagál a nitrogén-dioxiddal (NO₂), amelynek során klór-nitrát (ClONO₂) jön létre, egy másik reakcióban pedig a troposzférából származó metán (CH₄) klórral (Cl·) reakcióba lépve eredményezi sósav (HCl) kialakulását. A reakciókban keletkező klór-nitrát (ClONO₂) és sósav (HCl) olyan tározó vegyületek, amik már hatástalanok az ózonmolekulákra. A poláris sztratoszférikus felhőket alkotó jégkristályok felületén azonban a két fenti tározó vegyület reakcióba lép egymással, melynek köszönhetően a téli sötétben szilárd salétromsav (HNO₃) és gáznemű klór (Cl₂) jön létre. Az ózon bomlása akkor kezdődik újra, amikor tavasszal a Nap sütni kezd, és napfény hatására a klór Cl-gyökökké bomlik szét. A különös felhők ózonréteg elvékonyodásában betöltött szerepe tehát lényegében az, hogy a tározó vegyületek jelenlétük miatt alakulnak vissza aktív ózonbontókká. Ha a modellek helytállóak, az ózonréteg 2070-2075 körül állhat vissza az 1980 előtti állapotára.