Kép

Panamában is a méret a lényeg

Jól ismert biológiai jelenség, hogy a környezet hőmérséklete nagymértékben befolyásolja az olyan állati szervezetek rátermettségét, melyek önálló belső hőforrás vagy saját hűtési mechanizmusok hiányában nem vagy csak részben képesek megfelelő szinten tartani testhőmérsékletüket. Az ún. ektotherm rovarok testhőmérséklete például viszonylag nagy tartományon belül követi a környezet hőmérsékletváltozásait, a napfényre kiülő vagy az árnyékba visszahúzódó ún. poikilotherm egyedek ugyanakkor valamilyen szinten mégis képesek felgyorsítani a kívánt testhő elérését. A nagyobb méhfajok ezen kívül apró izmaik remegtetésével is melegítik magukat, testhőjüket pedig kaptáruk állandó téli hőmérsékletének fenntartására, lárváik nevelésére, vagy akár a kaptárba hatoló ragadozó lódarazsak elpusztítására is felhasználhatják. A túlhevülés ugyanakkor épp úgy veszélyes lehet a rovarok számára, így amint például a poszméhek torhőmérséklete közelít a 44 °C-hoz, védelmük érdekében szervezetükben számos élettani változás megy végbe.

A kutatók eddig úgy vélték, hogy a környezet hőmérsékletének ezen hatásai fordított kapcsolatban állnak az érintett rovarok testméretével. A korábbi megfigyelések szerint ugyanis a melegebb klímán élő ektotherm rovarok kisebbek, a hűvösebb klímán élők pedig nagyobb méretűek voltak, ami azt sugallta, hogy a kisebb testméret magasabb hőmérsékleten szelektív előnyt jelenthet. A közelmúltban bemutatott eredmények szerint azonban úgy tűnik, hogy a panamai esőerdő fullánknélküli méhfajainál (Meliponidae) az eddig elfogadott rovarhőtani nézetek egyáltalán nem működnek.

A közelmúltban közölt repülésfiziológiai kutatás során tíz fullánknélküli méhfaj repülési teljesítményét vizsgálták a testtömeg, a torhőmérséklet, illetve a napon és árnyékban mérhető levegőhőmérséklet függvényében. Hogy a méhek viselkedéséről a lehető legteljesebb képet kapják, a panamai esőerdő fölé magasodó daruból azon virágok és levelek hőmérsékletét is mérték, melyekkel a zümmögő szárnyasok repülésük során érintkezhetnek. A fent bemutatott elképzelések alapján a kutatók arra számítottak, hogy a forróságban végzett repülésteszteken a 2–120 milligramm közti testtömegű méhfajok közül a kisebbek teljesítenek majd jobban, ám meglepő módon épp ennek ellenkezőjét tapasztalták. Bár a nagyobb fullánknélküliek testhőmérséklete olykor több mint 10 °C-kal a léghőmérséklet fölé emelkedett, mégis ők produkáltak jobb repülési teljesítményt. A kutatók azt is megállapították, hogy a kisebb méhek esetében alacsonyabb volt a levegő azon kritikus maximumhőmérséklete, ahol befejezik a repülést, efelett a hőmérséklet felett tehát a nagyobb testméretűek kerülhettek előnybe.

Cikkem az Élet és Tudomány 2018/47. számában jelent meg.

Kép

Méhezünk vagy éhezünk?

A beporzók kapcsán a hétköznapokban általában csak a háziméhek jutnak eszünkbe, ám fontos tudni, hogy a világon több mint 20 ezer, hazánk és a Kárpát-medence területén pedig mintegy 700 méhfaj fordul elő. A legtöbb virágos növény beporzását nemcsak a mezőgazdasági kultúrákban, de a természetközeli élőhelyeken is ezek a rovarok végzik, összességében pedig az emberiség élelmének 30-35 százaléka függ munkájuk sikerétől.

A tenyésztett és vadon élő méhek állománya azonban mind Európában, mind Észak-Amerikában jól láthatóan csökkent az elmúlt évtizedekben, melynek hátterében főként az emberi tevékenység áll. A neonikotinoidokat tartalmazó növényvédő szerek méhekre gyakorolt negatív hatásait például egy Magyarországra, Angliára és Németországra kiterjedő nagyléptékű kísérletsorozat eredményei támasztották alá. Ezeket a szereket főként vetőmagok csávázására használják. A magba kerülő hatóanyag a csírázást követően szívódik fel a növekvő növénybe és fejti ki rovarölő hatását a növényt fogyasztó kártevőkre. Az elmúlt években közölt vizsgálati eredmények azonban rámutattak, hogy ezek a szerek kis mennyiségben az adott növény nektárjába és pollenjébe is bejuthatnak, és bár a virágokat látogató hasznos rovarokat közvetlenül el nem pusztítják, termékenységük csökkenését, valamint tájékozódási zavarokat okozva rájuk nézve is károsak. Emellett a vadbeporzókat és a házi méheket a klímaváltozás hatásai is érzékenyen érintik: a szélsőséges időjárási helyzetek befolyásolják a méhek viselkedését, és a megszokottól eltérő, rövidebb virágzási idő, valamint a hőségnapok számának növekedése a nektártermelés tekintetében is jelenthetnek problémát.

Ahogyan arra a március 10-én először életre hívott Beporzók napja is rávilágít, a megoldást a mezőgazdaság fenntarthatóbbá tétele jelenthetné, mely többek között a növényvédő szerek használatának csökkentése, a méhtartás körülményeinek javítása, illetve vadvirágokkal borított szegélyek létesítése révén valósulhat meg.

Cikkem a National Geographic honlapján.

Kép

Fogyatkozó Nap – fogyatkozó méhek

A háziméh és az ember kapcsolata igen nagy múltra tekint vissza, így a méhészek már számos alkalommal megfigyelhették a méhek teljes napfogyatkozás alatti zavart viselkedését is. Igen jellegzetes például, amint ezek a rovarok a totalitás pillanatának közeledtével tömegesen repülnek vissza kaptáraikhoz, némelyikük azonban időnként elvéti a bejáratot, illetve lassan és bizonytalanul repdesve a környező tárgyakba, növényekbe is beleütközik. Rendellenes viselkedésük csak tovább fokozódik, amikor a Hold teljesen a Nap elé kúszik: a kaptárokon kívül rekedt méhek ilyenkor nagy felhőkben kavarognak, némely esetben szokatlanul erős, zúgó hangot is hallatva. Amint aztán néhány perc elteltével a Nap első sugarai újra előbukkannak, az idegen kaptárban és a szabadban rekedt méhek ismét megpróbálnak visszajutni saját kaptárukba, ezt követően azonban gyűjtésük még jó ideig szünetel.

A méhek térbeli tájékozódása az égbolt polarizációs mintázatán alapszik, amely derült, részben felhős, borult és ködös időben egyaránt biztos iránytűt jelent a rovarok számára. Ennek segítségével „ki tudják számolni” a nektárforrás és a kaptár közti repülési irányt és távolságot, de az út megtételéhez szükséges „bioüzemanyag” mennyiségére is következtetni tudnak. Utóbbit azért kell szinte tökéletes pontossággal tudniuk, hogy virágmustrájukról a lehető legtöbb pollennel vagy nektárral térhessenek vissza családjukhoz. Út közben csak annyival több mézet szívnak fel a szükségesnél, ami 100-150 méter többletút megtételéhez elegendő. Teljes napfogyatkozás totalitása idején azonban a viszonyítási alapot adó égi mintázat térben és időben olyan gyorsan és drasztikusan változik, hogy a méhek egész egyszerűen eltévednek. Számukra pedig már egy rövid kerülő is végzetes lehet, az útvesztőben kiürülő mézhólyagjukkal ugyanis nem jutnak haza. Navigációs módszerük tehát szinte mindig szilárd lábakon áll, akkor azonban már kevésbé megbízható, ha a fény elszivárgott az égből. A méhészeknek szóló javaslat tehát a következő: érdemes figyelni rá, hogy a méhek ne lássák a teljes napfogyatkozást, a fenti problémára ugyanis nincsen védőszemüveg.

Horváth Gábor, Farkas Alexandra, Kriska György (2016) A poláros fény környezetoptikai és biológiai vonatkozásai. ELTE Eötvös Kiadó, p. 485.

Cikkem a National Geographic honlapján.