Kép

Eltűnni tokkal, vonóval

Úgy 200 millió éve lehetett, amikor megjelent a vizekben ez a különös fejformájú tokféle. Bátran állíthatjuk, kemény fából faragták. Túlélte a dinoszauruszokkal elbánó ötödik kihalási hullámot, végig kísérte, ahogy körülötte virágos növények veszik birtokba a tájat, ahogy a lakóhelyét jelentő Jangce elfoglalja ma is használt medrét, vagy ahogy a tágabb hazáját jelentő Kína a világ legnépesebb országává válik. Az ezzel járó gazdasági fejlődés azonban már számára is sok volt, így a Jangce pandája a közelmúltban végleg feladta az elemekkel vívott harcát.

A kínai gazdaság egyik legfontosabb ütőerének számító Jangce a korábbi felmérések alapján több mint négyezer fajnak ad otthont, ám ezek egy része az egyre erőteljesebb emberi jelenlét következtében már jó ideje súlyosan veszélyeztetettnek számít. A túlhalászat, a növekvő hajóforgalom, a fokozódó vízszennyezés, az épülő gátak és kikötők mind az ottani ugrásszerű ipari növekedés velejárói, a mesterséges környezetben tapasztalható markáns stresszhatásokat azonban egyre kevesebb folyólakó képes tolerálni. Ezt igazolja például az igen különleges kínai folyamidelfin 2006-ra datált eltűnése, de hasonló okok miatt sodródott a kihalás szélére Földünk egyik legnagyobb édesvízi hala, az átlagosan 3,6 méteres kardorrú tok is.

Az ősi külsővel rendelkező negyedtonnás állat az 1970-es években még gyakori fajnak számított a sötét vizű folyóban, ám ezután egyedszáma drasztikusan csökkenni kezdett, 2003 óta pedig egyetlen élő példányát sem látták. Hui Zhang és kollégái 2017 és 2018 között megpróbáltak ugyan a faj nyomaira bukkanni, a folyóban ekkor számba vett halfajok listáján azonban a kardorrú tok nevét sajnos hiába keressük. Emellett ráadásul az sem jelent túl sok jót, hogy a listán további 140 olyan súlyosan veszélyeztetett faj sem szerepel, amely a korábbi felmérések szerint régebben biztosan jelen volt a folyóban.

Az idén nyilvánosságra hozott hírekre adott válaszként a kínai kormány tízéves kereskedelmi halászati tilalmat rendelt el a Jangcén idén januártól, mely rendelet teljes egészében jövőre lép majd életbe. Bár Yu Zhenkang miniszterhelyettes nyilatkozata szerint ez az intézkedés a helyi ökoszisztéma további hanyatlásának megfékezése szempontjából kiemelt jelentőséggel bír, a kutatók szerint az elmúlt időszakban átadott hatalmas gátak már rámérték a végső csapást az ottani populációra. Ezek ugyanis a vízhőmérséklet és az áramlási jellemzők megváltoztatásán túl a folyón lévő ívóhelyüktől is elvágták az egyébként tengerlakó kardorrú tokokat, az egyedek tehát hiába próbáltak felúszni megszokott párzó- és szaporodóhelyüköz, az újonnan épülő gát visszafordulásra kényszerítette őket.

Hui Zhang kutatócsoportja szerint az utolsó kardorrú tok 2005 és 2010 közt pusztulhatott el, és mivel a faj szövetmintáit nem fagyasztották le, nem jöhet szóba egy esetleges későbbi feltámasztás sem. Bizony, mindez már nem csak vízió: néhány elszánt kutatócsoport a biotechnológia legmodernebb vívmányait megpróbálta már bevetni a napjainkban tapasztalható drámai kihalási hullámmal szemben. Klónozás révén például egy 2000-ben kihalt emlőst, a spanyol kőszáli kecske egyik alfaját már visszahozták az élők sorába, a világraszóló dicsőség azonban mindössze 10 percig tartott, a klónozott állat ugyanis három tüdővel jött a világra, így az első pillanattól kezdve komoly légzési problémákkal küzdött. Ilyesmire most a kardorrú tok esetében nincs lehetőség, de abban talán bizakodhatunk, hogy a most bevezetett tilalom más fajokat még megmenthet a kihalástól.

Cikkem az Élet és Tudomány 2020/9. számában jelent meg.