Kép

Vörös és szürke

Sokmillió évnyi különélés után 1876-ban az angliai Henbury-parkban találkoztak először. A nyúlánk vörös házigazda először talán kíváncsian tekintett a sosem látott tengerentúli szürke rokonra, kettejük kapcsolatát azonban egyhamar beárnyékolták a fekete felhők. A nem várt új lakó erősebbnek és rátermettebbnek bizonyult az életért folytatott küzdelemben, és ahová ezután betette a lábát, a vörösnek ott többé nem volt maradása.

Minden azzal kezdődött, hogy Thomas V. Brocklehurst viktoriánus bankár 1876-os észak-amerikai üzleti útjáról hazavitt magával Angliába néhány keleti szürkemókust. Az átgondolatlan betelepítést a következő évtizedekben továbbiak követték, így az Angliában őshonos vörös mókus, amely korábban az egyetlen nappal aktív fán lakó kisemlős volt a térségben, egyre több parkban került összetűzésbe az újonnan érkezett szürke bundás rokonnal. Mivel a zömökebb keleti szürkemókus hatékonyabban hasznosította a közös táplálékforrásokat és búvóhelyeket, sőt könnyebben alkalmazkodott a fragmentált tájszerkezethez és a városi élőhelyekhez is, az elmúlt közel 150 évben rendre a vörös szőrmés húzta a rövidebbet.

A helyzetet tovább súlyosbította, hogy a vörös mókusok körében egy új kór, az extrém magas halálozási rátával jellemezhető mókushimlő is felütötte a fejét, ami még inkább „kitisztította a terepet” a tüneteket csak egyetlen esetben mutató szürkék előtt. A végeredmény drámai: míg a vörös bundások mára lényegében néhány kisebb védett területre szorultak vissza, és egyedszámuk 150 ezer példányra csökkent, addig az angliai szürke mókusok már többmillióan vannak. 1948-ban ráadásul Olaszországba is behurcolták őket, így a vörös bundások már Piemont térségében is teljesen eltűntek a színről.

Arra csak az 1980-as években derült fény, hogy a mókushimlőt okozó vírus terjesztéséért is a keleti szürkemókusok felelősek, ám Francesca Santicchia és társszerzői szerint a szürkék bűnlajstroma ezzel még nem ért véget. A Journal of Animal Ecology áprilisi számában közzétett tanulmány szerint ugyanis egy szürkék által hordozott bélféreg szintén negatív hatást gyakorol az őshonos vörös faj viselkedésére.

A vörös mókusok természetes körülmények között kizárólag a Trypanoxyuris sciuri bélférget hordozzák, melyre az idők során immunissá váltak. A szürkék által behurcolt Strongyloides robustus parazitával szemben azonban védtelenek voltak, így az első találkozás óta a mókushimlő-vírushoz hasonlóan ez a parazita is könnyedén terjedhet a szürke és vörös szőrmések között. Az új bélféreg hatására kialakuló tünetek azonban korántsem olyan látványosak, mint a mókushimlő, így ez a mechanizmus ezidáig rejtve maradt a kutatók elől.

Francesca Santicchia és kollégái vizsgálataik során most felfedezték, hogy az idegen parazitával fertőzött vörös mókusok aktivitása jelentősen lecsökkent, ami az alacsonyabb táplálékszerzési kedvvel, valamint a testnövekedés és a szaporodási siker csökkenésével együtt nagymértékben csökkenti a faj túlélési esélyeit. Az idegen parazita jelenlétében ráadásul a vizsgált vörös mókusok „saját” őshonos bélférgük elleni immunitása is megváltozott, így a szürkék miatt ezentúl egy olyan ellenség is megfertőzheti őket, ami ellen korábban már sikerrel védekeztek.

Ezek az élettani és ökológiai kölcsönhatások néhány év múlva akár a vörös mókus kihalásához is vezethetnek, miközben a zömökebb szürke rokonok európai terjedése továbbra is megállíthatatlan.

Santicchia et al. (2020) Spillover of an alien parasite reduces expression of costly behaviour in native host species. Journal of Animal Ecology – early view. Fotó: Potyó Imre

Cikkem az Élet és Tudomány 2020/25. számában jelent meg.