Kép

Többmillió éve együtt fejlődnek a denevérek és a koronavírusok

A denevéreket jó ideje a koronavírusok legfontosabb hordozóiként tartják számon, a köztük lévő kapcsolat részleteit viszont sok szempontból máig rejtély övezi. Fontos ugyanakkor az is, hogy közegészségügyi érdekekre hivatkozva semmiképpen sem szabad elpusztítani vagy károsítani őket, 1400 fajuk ugyanis mindenütt kulcsfontosságú szerepet tölt be az ökoszisztémában.

Cikkem 2020. május 6-án a tudas.hu portálon jelent meg.

Kép

Láva mint növényi időgép

Mostani történetünk a Mascarenhas-szigetcsoporton játszódik, ami névről valószínűleg nem tűnik túl ismerősnek. Ám ha elárulom, hogy egykor ennek egyik szigetén élt az ember miatt kihalt állatok jelképévé vált mauritiusi dodó, máris közelebb érezhetjük magunkat különleges időutazásunk helyszínéhez. A főszereplő most viszont nem a dodó lesz, hanem az ide tartozó Réunion-sziget növényvilága, aminek hatszázéves történetét egészen ötletes módon tárták fel a kutatók.

Mielőtt a szóban forgó szigetet 1655-ben kolonizálták volna, annak egész területét erdőségek borították, azokban pedig csak úgy burjánzott az élet: óriásteknősök, papagájok, vakondgyíkfélék, repülő rókák, bankák és bülbülfélék lakták be a trópusi környezetet. Mivel a régi feljegyzések szerint ezek az őshonos gyümölcsevők gyakoriak és változatosak, az itt található Piton de la Fournaise vulkán kitörései pedig rendszeresek voltak, a keletkező lávafolyások akaratlanul is megőrizték a gyümölcsevők által szétszórt növényi magvak nyomait. Márpedig ez a vulkán a 17. század második fele óta több mint kétszáz kitörést produkált, így a különböző korú lávafolyások számtalan időpillanatot megőriztek a környék növényvilágának több évszázados történetéről. Sébastian Albert, a Journal of Ecology folyóiratban publikált tanulmány vezető szerzője erre az időgépre szállt fel kollégáival, amikor a lávafolyások vizsgálatával azt próbálták kideríteni, hogy milyen lehetett a sziget növényzete az ember érkezése előtt és után.

Úgy tűnik, hogy az állandó települések jelenléte előtt a sziget erdőit nagyméretű húsos gyümölcsöt termő növényfajok uralták, ám amikor az ember megjelenésével kihaltak az ezeket fogyasztó óriásteknősök és repülő rókák, maguk a növények is majdnem teljesen eltűntek a szigetről. És hogy mi az összefüggés? Ezek a gyümölcsevő fajok nagy szerepet játszottak a növények magjának terjesztésében. Tehát amikor a finom falatok elfogyasztását követően a jóllakott állatok eltávolodtak a gyümölcsöt adó anyanövénytől, szervezetükben magukkal vitték a gyümölcshúsban rejlő magokat is, amelyek később onnan kiürülve új élőhelyen kaphattak erőre.

A kutatók vélekedése szerint ez a fajta diszperzió kulcsfontosságú szerepet tölthetett be abban is, hogy a vulkánkitörések által elpusztított élőhelyeket ne csak a szél által terjedő növények hódíthassák vissza, hanem az állatok terjesztésével újra megjelenhessenek ott a nagyméretű húsos gyümölcsöt termő növények is. Amint azonban a gyümölcsevők az ember letelepedése után a kihalás szélére sodródtak, e növények sorsa is megpecsételődött.

A kutatás jól példázza, hogy az ember megjelenése hány ponton képes felborítani egy hosszú ideig háborítatlan, rendkívül komplex rendszer zavartalan működését. A tanulmány szerzői ebből kifolyólag arra számítanak, hogy a gerinces fajok napjainkban tapasztalt visszaszorulása világszerte drámai következményekkel járhat az erdők újjászületésében.

Albert et al. (2020) Collapse of dispersal trait diversity across a long‐term chronosequence reveals a strong negative impact of frugivore extinctions on forest resilience. Journal of Ecology – Kép forrása: Wikipedia

Cikkem az Élet és Tudomány 2020/17. számában jelent meg.

Kép

Ezért féltek elődeink a járványokat kísérő üstökösöktől

Futótűzként terjedt el a hír, hogy április közepétől fényes üstököst figyelhetünk meg az északi féltekéről. Ha most a középkorban élnénk, máris elkezdhetnénk vészmadárkodni: ha nem volna elég a dübörgő koronavírus-járvány, a zágrábi földrengés és a tavaszi fagykár, még egy váratlan égi vándort is kapunk a nyakunkba. De vajon mit jelent mindez ma és mit jelentett volna a régi kor emberének?

Cikkem 2020. április 14-én a tudas.hu portálon jelent meg.

Kép

Sörinnovációk

Víz, maláta, komló és élesztő – abban bizonyosan mindenki egyetért, hogy ez a sör négy alapvető összetevője. Ám hogy ezekből pontosan milyen technológiai lépéseken át vezet az út a tökéletes folyékony kenyérig, arról már nem minden esetben egyezik a gyártók véleménye. Igen fontos technológiai lépés lehet például a komlóforralást követő hűtés során kivált úgynevezett hideg seprő eltávolítása. Ezek a körülbelül fél mikrométeres részecskék ugyanis több szempontból is kedvezőtlen hatással lennének a végtermékre, szükségszerű eltávolításuk tehát számos olyan pozitív változást eredményez, mint a sör minőségének javulása vagy az elkészült nedű hosszabb eltarthatósági ideje. A hideg seprő eltávolítására azonban több fizikai és kémiai módszer is létezik, melyek közül említhető például a régen általánosabban elterjedt ülepítés vagy az alternatív és igen hatékony eljárást lehetővé tevő membránszűrés. Ennek során a részecskékkel telített és szűrni kívánt folyadékot egy membránon áramoltatják keresztül, mely a különböző komponenseket különböző mértékben tartja vissza. Manapság ez az alacsony energiaigényű elválasztási módszer a sörkészítés mellett egyre több más ágazatban is használatos, hiszen a környezetvédelmi szempontok szem előtt tartása és a természet értékeinek megőrzése mellett kiváló minőségű termékek készítését is lehetővé teszi. A modern membránműveletek tesztelésekor születő új kutatási eredmények segítségével, valamint a söripari folyamatok modellezésével és optimalizálásával azonban a sörgyártás még gazdaságosabbá, az elkészült sörök pedig még ízletesebbé tehetők.

Cikkem a New technology magazin 2018/3. számában jelent meg.

Kép

Ki a jó tudománykommunikátor?

A FarkasSzem tudománynépszerűsítő blog alapítójaként tegnap ezzel a kérdéssel hívtam közös gondolkodásra az első hazai Tudománykommunikáció konferencia résztvevőit a Budapesti Corvinus Egyetemen: vajon ki lehet igazán jó tudománykommunikátor? Megfelelő, ha a tudomány új eredményeinek népszerűsítését az adott szakterület legkiválóbb kutatói végzik?

Akik minden tiszteletet kiérdemlően tökéletesen átlátják szűk és tág szakterületük minden zegzugát, ugyanakkor sokszor a hátuk közepére sem kívánják az ismeretterjesztést,

hiszen intézetvezetők, oktatnak, vizsgáztatnak, kiváló pályázatokat írnak, hallgatóknak segítenek tudományos pályájuk elején, kutatnak, terepre járnak, labormunkát végeznek, statisztikáznak, szakcikkeket írnak, bírálókkal vitatkoznak, vagy Ők maguk is bírálók, netán konferenciára mennek, vagy konferenciát szerveznek. Hogyan várhatjuk el tőlük, hogy még ha van is hozzá érzékük, a nap 25. órájában még a nagyközönséggel is foglalkozzanak? Azt hiszem, valahol jogosan mondhatják azt, hogy „Nincs rá időm.” Főleg, ha hozzátesszük, hogy tudományos előmenetelükben ez nem is számít igazán. Vagy netán még hátrányuk is származik belőle.

Ám a tudománynépszerűsítés kapcsán a kutatók részéről még mindig gyakori az a reakció is, hogy azért nem írnak ismeretterjesztő cikket vagy azért nem adnak interjút, mert az emberek “Úgysem értik meg.”, vagy az Ő témájuk a szűk szakmán kívül “Senkit nem érdekel.”. Vagy azért nem válaszolnak egy interjúfelkérésre, mert a végén úgyis “Kivágják a lényeget.” és nem az jelenik meg, amit ők mondtak. Ezek a válaszok már csak félig fogadhatók el. Valóban vannak nagyobb fajsúlyú témák, amiket nehéz megérteni. De ha a kutató képes a kutatás fő célját, legfontosabb eredményeit kiemelni, röviden és érthetően megfogalmazni és a bonyolult szakkifejezéseket mellőzni vagy azonnal hétköznapi nyelvre fordítani, akkor igenis elérheti és megragadhatja vele a nagyközönséget.

Igen ám. De egy-két apró kivételtől eltekintve a természettudományi és műszaki képzéseken sem alapszakon, sem mesterszakon, sem a doktori képzésben nincs igazán olyan kurzus, ahol egy kutatópalánta megtanulhatná, hogyan kell közérthető cikket írni, interjút adni vagy tudománynépszerűsítő előadást tartani. Szintén nagy gond, hogy sokszor még azt sem, hogy szakmait hogyan kell.

Sokan az egyetemi éveik során még csak nem is gondolnak arra, hogy a tudomány művelőinek egyáltalán szükségük lenne az ehhez szükséges készségek elsajátítására. Akik mégis vállalkoznak ezekre, általában vagy született őstehetségek, vagy időt nem kímélve, saját kárukon gyakorolva fejlődnek, vagy ritkább esetben méregdrága kommunikációs kurzusokra mennek el, hogy elsajátítsanak egy-két mesterfogást.

Ki lehet még jó tudománykommunikátor? Ugyan egy lelkes újságíró a legoptimálisabb esetben kiváló kommunikációs képességekkel rendelkezik, kiváló íráskészsége van, érthetően fogalmaz és frappáns címeket talál ki, sokszor mégsem igazán jó tudományos ismeretterjesztő, hiszen műszaki, természettudományos ismeretei a legtöbbször hiányosak. Az általuk írt cikkekben sok esetben hibák maradnak és ha az ember elolvassa azokat, néha azt érzi, hogy az újságíró maga sem értette, amit valahonnan átvett, vagy annyira leegyszerűsítette a szöveget, hogy ki sem derül, mi benne az újdonság vagy az érdekesség. Tisztelet természetesen az igen ritka kivételnek, aki időt és fáradságot nem kímélve ássa bele magát a tudomány mély bugyraiba, majd feltárja azt az érdeklődők előtt is.

Az igazán jó az lenne, ha valahogy egy nagy masszába gyúrhatnánk ezeket a képességeket.

Fejleszteni kellene a kutatók és az újságírók közti együttműködést, akik dolgozhatnának együtt, egymás szakértelmét elfogadva, egymást támogatva. Az intézetekben, egyetemeken több helyen lehetne alkalmazni olyan szakembereket, akik például az ELTE Tudománykommunikáció a természettudományban mesterszakon végeztek, miáltal tudományos ismeretekkel épp úgy rendelkeznek, mint filmkészítési, újságírói, kiadványszerkesztői vagy kommunikációs ismeretekkel. Szerencsére egyre több helyen dolgozik is ilyen intézményi kommunikátor, aki sajtóközlemények írásával és tudománynépszerűsítő rendezvények szervezésével segíti a kutatók munkáját. Nyilvánvaló, hogy a fizetések miatt ennek komoly anyagi vonzata is van, amit nem minden intézmény tud finanszírozni, de úgy tűnik, szerencsére mégis egyre több helyen tartják fontosnak az ilyen típusú láthatóság fejlesztését.

Az is megoldást nyújthat, ha a kutatók fejlesztik kommunikációs képességeiket, melyben a fiatalokat a Nemzeti Tehetség Program is számos módon segíti.

Részben e program támogatásával valósulhatott meg például a Magyar Templeton Program, melybe 20 ezer jelentkező közül 314 kiemelkedő kognitív tehetség került be egy igen összetett beválogatási folyamat végén. Az egyéves program számtalan tehetségsegítő programot biztosított a 10-19 és 20-29 éves fiataloknak, melyek között önismereti programok, illemtan, nyelvtanfolyamok, külföldi utazások és kommunikációs képzések is szerepeltek. Minden tehetséges fiatal olyan tehetségsegítő programon vehetett részt, ami számára fontos volt és amiben fejlődni szeretett volna.

Az egyik legérdekesebb a Templeton Talks előadássorozat volt, ahol 3 estén néhány kiválasztott fiatal 7 perces előadásokban mutathatta be saját tudományterületét vagy mondanivalóját.

Az előadókat azonban a szervezők még véletlenül sem hagyták magukra, ugyanis a nagy nap előtt minden előadó részt vehetett egy egynapos kommunikációs tréningen, ahol profi tréner segített abban, hogy hogyan épüljön fel az előadás, hogyan lehet megragadni a közönség figyelmét, hogyan kell az előadás előtt legyőzni a stresszt és hogyan kell mozogni a színpadon.

Egy másik kiváló példa a Scindikátor tudománykommunikációs verseny, melyet a Nők a Tudományban Egyesület hívott életre. Ennek célja felkutatni azokat a technológia-orientált területeken tanuló és dolgozó, tehetséges és kreatív egyetemistákat és doktorandusz hallgatókat, akik jelenleg is saját tudományos projektjükön dolgoznak, de emellett motiváltak arra, hogy a program segítségével a tudomány hírnökeivé váljanak, segítve ezzel a tudomány elefántcsonttornya és a társadalom közti szakadék áthidalását.

A fiataloknak a beválogatás során 1 perces videóban kellett bemutatni szakterületüket, melyet egy tudományos és kommunikációs szakemberekből álló zsűri értékelt, a következő fordulóba kerülők pedig egy 40 órás komplex mentorprogramban vehettek részt.

A fiatalok hétről hétre összegyűltek, elmesélték egymásnak projektjüket, és a teljesen különböző szakterületről érkezők egymást is nagyban tudták segíteni abban, hogy az előadás egyre tökéletesebb, egyre közérthetőbb lehessen.

A workshopokon profi prezentációkészítő szakember is segítséget nyújtott a résztvevőknek, aki segített megtalálni vagy elkészíteni a fiataloknak azokat az eszközöket vagy megfelelő képi, videós anyagokat, ami segíti kutatási témájuk pontos megértését egy kívülálló számára. A felkészítőkön olykor azért igen szokatlan feladatok is előfordultak. A többéves kutatómunkát például az egyik alkalommal 20 másodpercben kellett összefoglalni, a következő alkalommal egy zsámoly átugrása utána kellett megszólalni, mely sokkal közvetlenebb beszédet eredményezett, de olyan is előfordult, hogy egy cukorkát szopogatva kellett elmesélni a kutatás céljait, ami szintén nagymértékben csökkentette az előadó izgalmát. Az egyik legérdekesebb feladat az volt, amikor a hallgatóságnak háttal kellett beszélni, teljesen kizárva ezzel a testbeszédet, melynek egyébként igen nagy jelentősége van egy előadás során.

A mentorprogram végén a döntősök egy látványos, a napjaink emberének pillanatonként változó igényeit is messze kielégítő science show keretében mutatták be 3 perces előadásaikat a nagyközönségnek, melynek végén kiválasztották az Év Scindikátorát. A döntőt végignézve bátran kijelenthető, hogy a programban résztvevő fiatalok előadáskészsége az első bemutatkozó videókhoz képest drasztikus mértékben javult. Így volt ez egyébként a Templeton Talks esetében is, ami azt mutatja, hogy kellő elszántsággal már egy egynapos kommunikációs tréning is eredményezhet látványos fejlődést, egy jól kidolgozott 40 órás mentorprogram pedig pláne.

Bízom benne, hogy egyre több fiatal kutató kaphat ehhez hasonló lehetőségeket és segítséget kutatásai közérthető bemutatásához és válhat ezáltal a tudományos élet ismert és elismert alakjává. Az ő belső tűzből fakadó munkájuknak hála talán kevesebben lesznek azok, akik nap mint nap félnek attól, hogy milyen vegyszereket permeteznek a fejünkre a repülőkből, vagy azok, akik megijednek, amikor meghallják, hogy hamarosan bevezetik Magyarországon az arab számok használatát.

Kép

Mr. Nejlon

A 20. század eleji nagy gazdasági világválság időszakában a drága holmik a legtöbb ember számára megfizethetetlenné váltak. Elérhetetlen luxuscikknek számított többek között a női selyemharisnya is, legalább is egészen addig, míg színre nem lépett Wallace Carothers, a DuPont kémiai vállalat vezető kutatója. Az olajszármazékokkal dolgozó Carothers ugyanis rájött, hogy polimerizáció révén – melyben lényegében molekulákat fűznek hosszú láncokba – olyan anyagot állíthat elő, mely tartósságát, szerkezetét és egyéb adottságait tekintve is módfelett hasonlít a selyemre, ugyanakkor jóval kevesebb munkával elkészíthető, ebből következően lényegesen olcsóbb is. Az új anyag neve nejlon lett, és mivel egyebek közt jutányos áron kapható női harisnyát is készítettek belőle, a két fogalom innentől szinonimaként forrt össze egymással. Kivételes szakítószilárdsága és teherbírása miatt azonban az igen népszerűvé vált anyagra a második világháború idején máshol – az ejtőernyők gyors és költséghatékony gyártásánál – volt szükség, így a harisnyák feketepiaci ára az egekbe szökött, szegény nők pedig ismét lábakat fedő viselet nélkül maradtak. Carothers találmánya azóta is afféle mindentudó, ám szerencsére ismét megfizethető anyagnak számít: hátizsák, hálózsák, sátorponyva, fürdőruha és millió egyéb termék készül belőle.

Még több érdekesség a National Geographic 100 zseniális gondolat különszámában olvasható.

Kép

Bagolyhallás

A kor előrehaladtával, egyes fertőzések miatt, vagy a jelentős háttérzaj következtében gyakran alakul ki nagyothallás, melynek tünetei a magasabb frekvenciájú hangok esetében rendszerint előbb jelentkeznek és súlyosabbak is. Mindez az emlősök, így az ember esetében is az öregedés természetes velejárója, a folyamat hátterében pedig többek között a belső fülben lévő több ezer érzékelő szőrsejt idő múlásával jelentkező károsodása, elhalása áll. A madarak esetében azonban más a helyzet. Német kutatók egy most közzétett tanulmányban 2 évnél fiatalabb és 13 évnél idősebb gyöngybaglyok hallását vizsgálták. A visszhangmentes süketszobában végzett kísérletek során a fogságban tartott gyöngybaglyokat két korcsoportba osztották, majd minden madárnak megtanították, hogy hangjelzés után repüljön fel egy ülőágra. A feladat sikeres elvégzése után a gyöngybaglyok jutalomfalatokat kaptak. A fiatal és idős madarak egyaránt jól teljesítettek a teszteken, ami egyértelműen azt mutatja, hogy a gyöngybaglyok hallása időskorban sem romlik. A jelenség nem egyedi a madarak körében, a kutatók ugyanis korábban a seregélyek hallása esetén is hasonló eredményre jutottak. Mindez azzal magyarázható, hogy míg az emberi fül, hallásért felelős, szőrsejtjei nem képesek regenerálódásra, addig a madaraké újranőhet. A további vizsgálati eredmények közelebb vihetnek az időskori halláskárosodás gyógymódjának megtalálásához is.

Krumm et al. (2017) Barn owls have ageless ears. Proceedings of the Royal Society B – Biological Sciences 284 (1863) doi:

Cikkem a National Geographic honlapján.