Úttalan utakon

Az utolsó pillanatban ugrott ki az útszéli bozótosból. A sofőr megpróbálta ugyan elkapni a kormányt, az ütközés elkerülhetetlen volt. Mindez megtörténhet a legfigyelmesebb emberekkel is, egy friss tanulmány szerint ráadásul évente több mint 200 milliószor.

Régóta ismert, hogy a gombamód szaporodó úthálózatok egyre kisebb területekre szabdalják az élőhelyeket, a megmaradt életterek elszigetelődése pedig világszerte hozzájárul a biodiverzitás csökkenéséhez. Amellett, hogy a tájat behálózó utak maguk is élőhelyveszteséget jelentenek a korábbi állapothoz képest, nem feledkezhetünk meg az áthaladó forgalom fizikai zavarásáról és kémiai szennyezéséről sem. Clara Gliro és kollégái ennek kapcsán az egyik legdrasztikusabb zavarás hatásaira voltak kíváncsiak: vajon az európai utakon közlekedő óvatlan sofőrök mely állatfajokat ütik el leggyakrabban?

24 ország adatait elemezve kiderült, hogy Európában évente mintegy 194 millió madár és 29 millió emlős pusztul el az ütközések miatt, ami komoly veszélyforrást jelent az élővilág számára.

A Frontiers in Ecology and the Environment hasábjain júniusban megjelent eredmények szerint a nagy tömegben előforduló kistestű, valamint a korán ivaréretté váló állatok vannak a legnagyobb veszélyben, de gyakran lesznek vadgázolás áldozatai a növényi részeket fogyasztó, éjjel aktív fajok is. Úgy tűnik, a fekete rigó szénája áll a legrosszabbul közülük, a vizsgált 635 faj közül ugyanis ebből a tollasból ütik el a legtöbbet a sofőrök, egy kilométerre vetítve évente átlagosan 11,94 egyedet.

Nem feltétlenül a legtöbbször elütött fajok számítanak ugyanakkor a leginkább veszélyeztetettnek, így a gyakran gázolt házi veréb (2,7/km/év) például sebezhetőségét tekintve csak a 420. helyre került a kutatók rangsorában. A jóval kevesebb konfliktust megélő, hazánkban fokozottan védett császármadár (0,2/km/év), és a sebezhető bukovinai földikutya azonban főként e hatás miatt lokálisan akár a kihalás szélére is sodródhat a mostani eredmények szerint.

Az úthálózat és a közlekedés biztonságát veszélyeztető vadak konfliktusával hazánkban többek közt Markolt Ferenc foglalkozott, aki dr. Heltai Miklós témavezetésével végezte doktori kutatásait a Szent István Egyetemen. Az Állami Autópályakezelő adatait elemezve megállapították, hogy 2000-2011 közt közel 30 ezer állatot ütöttek el a magyar gyorsforgalmi utakon, azaz ebben az időszakban hazánkban minden évben minden kilométerre kicsit több mint egy vadgázolás jutott.

Tapasztalható volt ugyanakkor időbeli eltérés is: éjszakánként például háromszor annyi vadat gázoltak el a sofőrök, mint nappal és szürkületkor együttvéve, éves szinten pedig egy április-májusi és egy szeptember-októberi csúcsot, valamint egy téli mélypontot is el lehetett különíteni.

A tavaszi csúcsot őzeknél territóriumfoglalással, borznál az utódnevelés korai szakaszával, mezei nyúlnál pedig a bagzás kezdetével magyarázták a kutatók, a rókánál talált őszi csúcs pedig a fiatal egyedek helykeresésével fedett át. Jó tudni, hogy az őzek párzása július második felétől augusztus közepéig tart, amikor az állatok aktívabbak, többet mozognak és gyakran keresztezik a közutakat. Érdekes adalék, hogy a vizsgált időszakban vasárnaponként 140 %-kal több elütés történt a magyar gyorsforgalmi utakon, mint a hét többi napján, mely mögött forgalmi okok és emberi tényezők húzódhatnak.

Kevésbé gondolnánk, de az utak és a hozzájuk tartozó átereszek hatással vannak a vízi ökoszisztémára is, melyről Gál Blanka Alexandra, az Ökológiai Kutatóközpont tudományos segédmunkatársa végzett hiánypótló vizsgálatokat. Az átereszek alól, valamint az afeletti és azalatti patakszakaszokról vett minták alapján megállapította, hogy az átereszek jelenléte növeli az idegenhonos fajok megjelenésének valószínűségét, továbbá negatív hatást gyakorol az őshonos pataklakó makrogerinctelenek fajgazdagságára és egyedszámára. A kibetonozott patakmedrek és a kövekkel töltött, fémből készült hálók ugyanis olyan állapotot teremtenek ezeken az élőhelyeken, melyek jelentősen eltérnek a vízi ökoszisztémákra jellemző természetes környezettől.

A cikk az Élet és Tudomány 2020/33. számában jelent meg.