A holdraszállás csak blöff, a Föld lapos, a kondenzcsíkok valójában szándékosan ránk permetezett mérgek, a koronavírus elleni vakcinával pedig csak nyomkövető chipet akarnak belénk fecskendezni a háttérhatalmak. Néhány a legismertebb álhírek, összeesküvés-elméletek közül, melyek elsöprő erővel terjedve örvendenek egyre nagyobb népszerűségnek, a közösségi média által nyújtott korlátlan lehetőségek pedig csak tovább adják a lovat az egyre elképesztőbb teóriák megingathatatlan hívei alá. Mindezt ugyanabban a világban, ahol több mint négyezer Naprendszeren kívüli exobolygót fedeztünk fel, ahol tegnapra is késő volt kitalálni, miként tartjuk 2 °C alatt a globális átlaghőmérséklet emelkedését, és ahol 547 gén többmillió féle daganatot okozó mutációjára keresnek gyógyszert a szakemberek.
Mivel magyarázható mindez és hogy férhet össze a kettő? Miért folyik a csapból annyi konteó, amikor őrületes mennyiségű valódi kutatásról is beszámolhatnánk? És vajon van remény, vagy naivitás azt gondolni, hogy változtathatunk ezen?
Elsőként azt érdemes körül járni, hogy miért esnek az emberek olyan könnyen az álhírek csapdájába. Egyes szakértők szerint például azért, mert vakon hisznek egy olyan hír tartalmában, amely egy általuk személyesen meg nem tapasztalt eseményt foglal össze, főleg ha az abban leírt információk még egybe is vágnak saját véleményükkel. Az adott hír szerzőjét teljes mértékben megbízhatónak tartják, és feltétel nélkül hisznek abban, hogy csak olyasmit tudatnak velük, ami valójában megtörtént. Mindez ráadásul megeshet olyan személyekkel is, akik egyébként kellően kritikusak saját érdeklődési körüket tekintve, ám amikor tőlük távol álló témában találkoznak egy adott hírrel, már korántsem biztos, hogy feltűnik nekik a turpisság.
Másfelől okozhat félreértéseket az is, hogy mindannyian ki vagyunk téve a tömegmédia által gyártott gigantikus információhalmaznak, melynek következtében sokan kizárólag a közösségi médiafelületeken felugró hírek címe alapján tájékozódnak. Ha látják is a híreket, megnyitni már nem fogják őket, hiszen pusztán azok szenzációhajhász címe láttán másodpercek alatt tájékozottnak érzik magukat. Ha pedig annak tartalma meglepetést, szenzációt, félelmet vagy undort kiváltva az érzelmeikre is erős hatást gyakorol, az könnyen irracionálissá teheti gondolkodásukat, elnyomva bennük a kritikus gondolkodás legapróbb magvait is.
Szintén problémát jelent, hogy minél inkább ki vannak téve az emberek bizonyos (tév)információknak, annál inkább elhiszik azokat. Erre segít rá az is, ha az adott álhíreket családtagjaik, barátaik vagy általuk nagyra tartott celebek osztják meg a közösségi médiában, tőlük ugyanis könnyebben elfogadják azok tartalmát, mint egy személytelen híroldaltól. Az idő múlásával pedig már eszükbe sem jut, hogy átverés áldozatai lehetnek, hiszen ha folyton mindenhol ugyanazt látják, nyilvánvalóan az a valóság.
A fenti körülmények mindegyike hozzájárul ahhoz, hogy manapság az álhíreket akár 70 százalékkal többször osztják meg, mint a valódiakat.
De vajon el lehet érni, hogy az emberek hajlandóak legyenek megváltoztatni téves nézeteiket? Több mint négyszáz személy (269 nő és 135 férfi) bevonásával ezzel kapcsolatban végzett kutatást kollégáival Aart van Stekelenburg, a holland Radboud University szakértője. A Science Communications szaklapban megjelent tanulmány szerint a kutatók olyan személyekkel végeztek felmérést, akik egyetértettek azzal az oltásellenesek körében igen népszerű állítással, hogy ha a kisgyerekek többféle oltást is kapnak egyszerre, az minden bizonnyal túl fogja terhelni az immunrendszerüket.
A kísérlet elején felmérték, hogy a résztvevők mennyire biztosak ennek az állításnak az igazságában, ezt követően pedig a válaszadókat két csoportra osztották. Az 1. csoportot arra kérték, hogy olvassanak el egy cikket, és keressenek benne oltásellenes nézeteket alátámasztó információkat, a 2. csoportot pedig arra kérték, hogy olvassanak végig egy cikket, amennyire lehet elfogulatlanul. Természetesen mindkét csoport ugyanazt a szöveget kapta, amely adatokkal támasztotta alá, hogy az oltások nem terhelik túl a gyermekek immunrendszerét. A kutatás eredményeként kiderült, hogy akik a 2. csoport tagjaként úgy láttak neki az ismeretterjesztő cikknek, hogy egy objektív vélemény kialakítása volt a céljuk, azok az olvasás hatására némiképp megváltoztatták korábbi (téves) nézeteiket, vagyis valamelyest hajlandóak voltak elfogadni a tudományos érvelést.
Bár a 2. csoport tagjai a felmérés által kontrollált környezetben a fentiek szerint reagáltak, a hétköznapi emberek a legtöbb esetben nem így közelítenek az új ismeretekhez, hiszen nem ad számukra senki utasítást arra, hogy legyenek nyitottak és maradjanak mentesek az előítéletektől. Egy hír láttán az emberek sokkal inkább azokat az információkat keresik, amelyekkel egyetértenek, és amelyek megerősítik már meglévő elképzeléseiket, megvédve ezzel pozitív énképüket.
Ha ezzel szemben olyan új információkkal találkoznak, amelyek ellentmondanak korábbi ismereteiknek vagy elképzeléseiknek, az Leon Festinger 1957-ben megalkotott szociálpszichológiai elmélete szerint kognitív disszonanciát, belső feszültséget, szorongást okoz számukra. Hogy tehát ezt a pozitív énképet fenyegető, kellemetlen érzést elkerüljék, megerősítési torzítás „áldozatai lesznek”, azaz az értékrendjüket támogató „bizonyítékoknak” nagyobb jelentőséget tulajdonítanak, az azzal ellentétes vélekedéseket pedig elvetik, eltorzítják vagy figyelmen kívül hagyják. És minél fontosabb egy embernek egy bizonyos attitűd, annál inkább teszi ezt meg, azaz annál inkább elutasít minden olyan információt, ami nézeteivel ellentétes.
Ezt a megerősítési torzítást erősítik a felhasználói preferenciákat és az online médiafogyasztási szokásokat monitorozó algoritmusok is, amelyek alap esetben a felhasználói igények minél tökéletesebb kiszolgálását lennének hivatottak támogatni. Ezek folyamatos működése miatt a felhasználók egyre inkább csak az általuk kedvelt témákról szóló, homogén híreket (vagy álhíreket) fogják látni a közösségi médiában, miáltal egy egyre szűkülő szűrőbuborékba, egy információs karanténba kerülnek.
Bár ez a fokozatosan elmélyülő szituáció az álhírek hívei számára a valóságtól való fokozatos elszakadást jelenthet, az ő szemszögükből nézve mégis kedvezőnek tűnik, hiszen a kognitív disszonancia hiánya miatt mindez komfortérzetet, belső harmóniát okoz számukra. Ennek a folyamatnak ráadásul erős közösségformáló szerepe is van, hiszen az átadott üzenetek megosztott tapasztalattá, közös identitássá válnak az adott csoport számára.
Ha az emberek kíváncsiak lennének minden új hírre, és minden esetben megpróbálnák befogadni annak legalább egy részét vagy teljes egészét, az jóval nagyobb szellemi munkát igényelne, másrészt pedig az sem volna kizárt, hogy hatásukra módosítaniuk kellene addig sziklaszilárdnak hitt nézeteiket. Ezzel pedig be kellene ismerniük, hogy korábban nem volt igazuk, ami kellemetlen helyzetet teremt a család, barátok, munkatársak előtt. Aart van Stekelenburg eredményei azonban talán mégis bizakodásra adhatnak okot: ha az emberek nem akarnának folyton csak önigazolást keresni, hanem a jelenleginél nyitottabbak lennének az újra, valamennyire mégiscsak fogékonyak lennének az észérvekre.
Ebben Koltay Tibor és megannyi szakember szerint kulcsszerep kellene hogy jusson a kritikus gondolkodásnak, melynek egyik fontos jellemzője, hogy használatával ragaszkodunk a tudományos bizonyítékokhoz és a következtetések szigorú szabályaihoz, kizárva egyúttal az egyoldalú, szubjektív megközelítéseket. Ideális esetben az ember intellektuális beállítódásai közé kellene tartozzon a kíváncsiság, az empatikus és tiszteletteljes figyelem, a valóságban gyökerező tények és az igazság keresése iránti késztetés, az ítéleteik felfüggesztésére való hajlandóság, valamint annak felismerése, hogy az ember tévedhet vagy hibázhat, amit viszont bármikor korrigálhat.
Az álhírek visszaszorulásához az is kellene, hogy az átlagember többször találkozzon valódi hírekkel is, ne folyton csak álhírek és azokat terjesztő véleményvezérek mellébeszélései „ugorjanak fel” számára a közösségi médiában. Ezen a ponton viszont meg kell említenünk a különböző tudományterületek ismert és elismert képviselőinek felelősségét is. Sokan ugyanis közülük olyanok, akik tudományos munkásságuk során kizárólag nemzetközi szaklapokban és szakmai konferenciákon publikálják eredményeiket, a nagyközönség számára viszont nem „fordítják le” azokat.
Fontos lenne tehát, hogy a kutatók és a valódi szakértők több médiaszereplési lehetőséget, és a közérthető és érdekfeszítő kommunikáció készségének elsajátításához megfelelő segítséget is kapjanak, miáltal minden bizonnyal kevesebb tér maradna a világméretű titkos cselszövéseket „leleplező” hangoskodóknak.
Ennek köszönhetően talán kevesebben lennének azok, akik nap mint nap félnek az 5G (nemlétező) káros sugárzásától, vagy azok, akik megijednek attól, hogy hamarosan bevezetik Magyarországon az arab számok használatát.
A cikk az Élet és Tudomány 2020/46. számában jelent meg.
tudomany.blog 