A kis túlélő

Az elmúlt hónapokban minden megváltozott körülöttem. A föld többször is megremegett, aztán egy furcsa szürke por hullott a bundámra. Az otthonom környékén egyre nagyobb lett a sürgés-forgás, a többiekkel folyton bujkálnunk kellett a műszereket telepítő óriások elől. Aztán egy nyári nap hatalmas forró fellegek tornyosultak fölém, az ég elsötétült, az eső ömleni kezdett, és minden, amit előtte az otthonomnak tekintettem, semmivé lett. Az erdők, az óriások és a testvéreim is eltűntek, én pedig itt maradtam egyedül.

1991. június 15-én hatalmas robbanásos kitörés történt a Fülöp-szigeteki Pinatubo-vulkánon. A felszínre került 10 km³ vulkáni anyag – lehulló hamu és piroklaszt árak formájában – hatalmas területen lepte be a tűzhányó lejtőit, a légkörbe jutó 20 millió tonna kén-dioxid miatt pedig 0,5 °C-kal csökkent a globális átlaghőmérséklet. A kiürült magmakamra teteje beomlott, a hegy csúcsa 260 méterrel alacsonyabb lett, az egykori csúcsrégió helyén pedig egy 2,5 km széles kaldera tátongott. Tovább tetézte a bajt, hogy ezidőtájt a Yunya tájfun heves esőzéseket okozott a térségben, így a kalderában tó is képződött, a laza vulkáni üledék pedig sűrű iszapos zagyárak (laharok) formájában rohant alá a völgyekben, 800 halálos áldozatot követelve.

Öröm az ürömben, hogy az 500 évnyi szunnyadás utáni pusztító kitörésnek több előjele is volt, így a szakembereknek közel 300 ezer helyi lakost sikerült időben evakuálni a vulkán környezetéből. Lakott ott azonban egy apró lény, amelyre a lázas menekülés közepette valószínűleg senki sem gondolt.

A kitörés után 20 évvel aztán szakértők érkeztek a szigetre, hogy néhány hónap alatt a vulkán lábától egészen a csúcsáig feltárják az ott élő emlősöket. Danilo Balete és kollégáinak munkája fárasztó volt és veszélyes, hiszen ennyi év után is minden a kitörésre emlékeztetett. A meredek, instabil terepen ráadásul nemcsak a kutatók mozgása, de a magasabb rendű növények megtelepedése is nehézkesen ment, így a kitörés előtti buja trópusi erdő helyett cserjék, bambuszok, kisebb fák és alacsony növésű szőlő alkotta a növényzetet.

A Philippine Journal of Science magazinban közzétett eredmények szerint a kutatók összesen 17 emlősfajt dokumentáltak, köztük három rovarevő és öt gyümölcsevő denevérfajt, valamint öt őshonos és két nem őshonos rágcsálót. Némiképp meglepte őket, hogy még két nagyemlős – a fülöp-szigeteki számbárszarvas és a fülöp-szigeteki disznó – aktív jelenlétéről is szereztek megbízható információkat a helyi lakosoktól.

A legizgalmasabb kérdés azonban egyértelműen az volt, hogy vajon mi lett annak az egérfajnak a sorsa, amelyből a világon mindössze egyetlen példányt találtak 1956-ban a sziget Sacobia folyója mentén. Hiába keresték ugyanis a térség más hegységeiben, sehol sem bukkantak a nyomára. Jó eséllyel úgy tűnt, hogy a faj a kitöréskor végleg átköltözött a rágcsálók paradicsomába.

Nos, Pinatubo kihaltnak hitt egere nemcsak túlélte valahogyan az apokalipszist, de teljes bizonyossággal kijelenthető, hogy populációja még virágzásnak is indult. A felmérés során ugyanis 226 egyedet találtak a kis túlélőből, így az eredmények alapján ez a faj lett a legelterjedtebb a sziget nemrepülő kisemlősei közül. Mindez komoly tanulság lehet az ökológusok számára, amikor azt próbálják megérteni, hogy várhatóan hogyan viselkednek majd az ember által kiirtott élőhelyeken azok egykori lakói.

A cikk az Élet és Tudomány 2021/9. számában jelent meg.