Kép

Karácsonyi mementó

Hiába figyelmeztették időben a hatóságokat a közelgő veszedelemre – mire megkapták a szükséges engedélyeket a fogságban történő szaporításra, már csak egyetlen példány maradt életben. Kapkodva húzták fel a denevérhálót, 30 ultrahang-detektorral rögzítették a sziget éjszakai neszeit, hátha sikerül befogniuk, de a faj megmentéséért folytatott minden küzdelmük kudarcot vallott. 2009. augusztus 26-án végül az utolsó egyed is elnémult, így a karácsony-szigeti törpedenevér azon ritka fajok egyike lett, melynek napra pontosan ismerjük a kihalását.

A karácsony-szigeti törpedenevér (Pipistrellus murrayi) alig néhány évtizede még gyakori fajnak számított az ausztrál fennhatóság alá tartozó szigeten. A nőstények mintegy ötven egyedből álló kolóniákat alkotva nevelték kölykeiket az ottani zárt lombkoronájú erdő fáinak üregeiben, miközben a hímek egyedül, remeteként múlatták pihenőidejüket. A felnőtt egyedek egyetlen éjszaka alatt akár saját testtömegükkel megegyező mennyiségű repülő hangyát, éjjeli lepkét vagy más rovart is képesek voltak elfogyasztani, melyeket a hazai denevérekhez hasonlóan az emberi fül számára érzékelhetetlen, magas frekvenciájú ultrahangok segítségével találtak meg. Ám míg hazánkban 28 denevérfaj táplálkozáshoz és egyedek közti kommunikációhoz használt hangja zengi be a tájakat, addig a Karácsony-szigeten csupán egyetlen faj tájékozódott így, ez a törpedenevér. Az ottani szakembereknek tehát jóval könnyebb dolguk volt, amikor az ultrahang-detektorok által rögzített jelek alapján mérték fel a faj előfordulását, azokat ugyanis nem keverhették össze egyetlen másik faj által kibocsátott hanggal sem.

Az így rögzített részletes adatsorok alapján a faj sorsa az 1980-as években vett hirtelen fordulatot, az egyedszám csökkenése pedig nagyjából két évtized alatt olyan mértékűvé vált, hogy Lindy Lumsden és kollégái a természetvédelmi intézkedések ellenére 2009 januárjában már csak négy szoptató nőstényt találtak a sziget nyugati részén. Hiába kongatták azonban a vészharangokat, a fogságban történő tenyésztéssel kapcsolatos engedélyeket azonnali cselekvés helyett csak hosszú tanácskozások sorozata után, 2009 júliusában kapták meg az ausztrál hatóságoktól. Az ezt követő idegtépő négy hét alatt a kutatók minden innovatív eszközt bevetettek, hogy az életben maradt apró egyedek nyomaira bukkanjanak, a karácsony-szigeti törpedenevér hangját augusztus elmúltával már soha nem rögzítették többé.

Bár mindennek már több mint tíz éve, a kihalást előidéző folyamatokkal kapcsolatban máig sok a nyitott kérdés. Egyes elképzelések szerint az egyik jelentős faktor az 1890-es években kezdődő foszfátbányászat folyamatos térnyerése lehetett, melynek következtében a természetes esőerdei növényzet körülbelül negyede tűnt el a szigetről. A felhagyott, kopár bányaudvarokat aztán invazív fajok vették birtokba, így a törpedenevér által kedvelt rothadó, üreges fatörzsekből egyre kevesebbet lehetett találni a területen.

Az élőhelyvesztés mellett azonban más veszélyek is leselkedtek az apró bőregerekre: a behurcolt házi macskák és házi patkányok támadásai mellett például rengeteg problémát jelentett számukra a sárga színű és különösen agresszív „őrült hangyák” (Anoplepis gracilipes) szuperkolóniáinak jelenléte, melyek első úttörői 1915 és 1934 közt egy teherhajó rakományával jutottak el a szigetre. A kiszemelt gerinctelen áldozatokra hangyasavat spriccelő hangyák térnyerése miatt ugyanis egyfelől csökkent a törpedenevér által fogyasztott rovarok mennyisége, sőt az őrült hangyák sok esetben akár közvetlenül is zavarhatták a pihenő kolóniát. Bármelyik igaz is ezek közül, a karácsony-szigeti éjszakák többé már biztosan nem lesznek ugyanolyanok.

Woinarski (2018) A Bat’s End: The Christmas Island Pipistrelle and Extinction in Australia. Csiro Publishing. p. 280. Fotó: Potyó Imre

Cikkem az Élet és Tudomány 2019/51-52. számában jelent meg.

Kép

Poros lettél, porrá leszel

Ezerszámra potyogtak a plafonról. Fülükön, szárnyukon fehér pettyek, az orruk pedig olyan volt, mintha hintőporba dugták volna. Ahelyett, hogy a barlang falán lógva töltötték volna nyugodt téli hibernációjukat, elpusztult tetemeik hevertek mindenütt. 13 év alatt 10 észak-amerikai denevérfaj hatmillió példányával esett meg ugyanez, a korábban ismeretlen kór szélsebes terjedését pedig a mai napig nem sikerült megállítani.

A telente védett tárnákban, barlangokban hibernálódó denevérkolóniák felmérése rutinmunka. A csoportosan függeszkedő mozdulatlan egyedek szíve ilyenkor percenként csak néhányat dobban, így a szakemberek könnyen lefényképezhetik őket, a képeken látható egyedek leszámolása pedig ráér utólag az otthon melegében is. Amerikai biológusok egy csoportja 2007 márciusában egy ehhez hasonló átlagos munkanapra számított, az Albany határában húzódó barlanghoz érve azonban felkavaró kép tárult eléjük: elpusztult denevérek hevertek mindenütt, tetemeiket pedig egy korábban sosem látott, fehér porszerű anyag fedte.

Miközben a fehérorr-szindrómaként elhíresült fertőzés évről évre tovább gyűrűzve néhol több mint 90 százalékkal vetette vissza Észak-Amerika denevérállományát, a kutatók az idővel versenyt futva próbálták megérteni a drámai eseménysorozat kiváltó okait. Kiderült, hogy a tetemeken látható fehér anyag a korábban ismeretlen Pseudogymnoascus destructans hidegkedvelő gomba, amelynek fonalai a telelő denevérek minden szabad bőrfelületén megtelepedhetnek. Mindez a feltételezések szerint felborítja testükben a víz- és elektrolit-háztartás egyensúlyáért felelős élettani folyamatokat, emellett pedig megnöveli téli felébredéseik számát is. Mivel a dermesztő fagyban repülő rovarok híján táplálkozni nem tudnak, a hibernációs időszakra felhalmozott zsírtartalékaikat idő előtt felhasználják, végül pedig vészesen lesoványodva még a tavasz beköszönte előtt elhullanak.

Bár tömeges európai denevérpusztulásokról nem szóltak a hírek, a vizsgáltok mára egyértelművé tették, hogy a gomba kontinensünk 15 országában, így hazánkban is jelen van, sőt Európából hurcolhatta be az ember abba az évi kétszázezer látogatót vonzó barlangba is, amely később az amerikai fertőzés gócpontja lett. Az ugyanakkor még nem teljesen világos, hogy az európai egyedek miért rezisztensek a fertőzéssel szemben. A feltételezések szerint ennek egyik faktora az lehet, hogy az európai telelőhelyeken ritkán gyűlik össze egyszerre ezernél több denevér, Amerikában viszont a tízezres csoportok is általánosnak mondhatók.

Bár a denevérek kezelésére és a gomba terjedésének megállítására már vannak erőfeszítések, igazán hatékony módszer még nem látott napvilágot. Reménykeltő lehet azonban Jonathan Palmer és kollégáinak 2018-ban közölt eredménye, mely szerint a gomba ellen hatékony fegyver lehet akár egy kézi UV-C fényforrás is. Amikor ugyanis a kutatók néhány másodpercig ilyen fénnyel világították meg a gombát, annak csupán kevesebb mint 1 százaléka élte túl a behatást, mivel hiányoznak belőle az ilyenkor a DNS-ben keletkező sérülések kijavításához nélkülözhetetlen enzimek.

Ezen kívül új lehetőségeket vet fel Joseph Hoyt és kollégáinak idén közölt kísérleti eredménye is, mely szerint a Pseudomonas fluorescens probiotikummal történő kezelés késleltetheti a denevérek kirepülési idejét. Ha ily módon sikerülne elérni, hogy a fertőzött egyedek telelőhelyükről csak tavasz közeledtével repüljenek ki, amikor már van lehetőségük táplálkozni, az esélyt adhatna számukra a túlélésre. A gyógyulás egyébként nem volna példa nélküli, Görföl Tamás és kollégái ugyanis korábban bakonyi denevérek gyűrűzésével már kimutatták, hogy egyes egyedek túlélik a fertőzést és a következő években tünetmentessé is válhatnak.

Hoyt et al. (2019) Field trial of a probiotic bacteria to protect bats from white-nose syndrome. Scientific Reports 9 (1) Article no. 9158. ¤ Palmer et al. (2018) Extreme sensitivity to ultraviolet light in the fungal pathogen causing white-nose syndrome of bats. Nature Communications 9. Article no. 35. ¤ Kép forrása: Blehert et al. (2009)

Cikkem eredetileg az Élet és Tudomány 2019/41. számában jelent meg.