Kép

Méhezünk vagy éhezünk?

A beporzók kapcsán a hétköznapokban általában csak a háziméhek jutnak eszünkbe, ám fontos tudni, hogy a világon több mint 20 ezer, hazánk és a Kárpát-medence területén pedig mintegy 700 méhfaj fordul elő. A legtöbb virágos növény beporzását nemcsak a mezőgazdasági kultúrákban, de a természetközeli élőhelyeken is ezek a rovarok végzik, összességében pedig az emberiség élelmének 30-35 százaléka függ munkájuk sikerétől.

A tenyésztett és vadon élő méhek állománya azonban mind Európában, mind Észak-Amerikában jól láthatóan csökkent az elmúlt évtizedekben, melynek hátterében főként az emberi tevékenység áll. A neonikotinoidokat tartalmazó növényvédő szerek méhekre gyakorolt negatív hatásait például egy Magyarországra, Angliára és Németországra kiterjedő nagyléptékű kísérletsorozat eredményei támasztották alá. Ezeket a szereket főként vetőmagok csávázására használják. A magba kerülő hatóanyag a csírázást követően szívódik fel a növekvő növénybe és fejti ki rovarölő hatását a növényt fogyasztó kártevőkre. Az elmúlt években közölt vizsgálati eredmények azonban rámutattak, hogy ezek a szerek kis mennyiségben az adott növény nektárjába és pollenjébe is bejuthatnak, és bár a virágokat látogató hasznos rovarokat közvetlenül el nem pusztítják, termékenységük csökkenését, valamint tájékozódási zavarokat okozva rájuk nézve is károsak. Emellett a vadbeporzókat és a házi méheket a klímaváltozás hatásai is érzékenyen érintik: a szélsőséges időjárási helyzetek befolyásolják a méhek viselkedését, és a megszokottól eltérő, rövidebb virágzási idő, valamint a hőségnapok számának növekedése a nektártermelés tekintetében is jelenthetnek problémát.

Ahogyan arra a március 10-én először életre hívott Beporzók napja is rávilágít, a megoldást a mezőgazdaság fenntarthatóbbá tétele jelenthetné, mely többek között a növényvédő szerek használatának csökkentése, a méhtartás körülményeinek javítása, illetve vadvirágokkal borított szegélyek létesítése révén valósulhat meg.

Cikkem a National Geographic honlapján.

Kép

Ízletes mikroműanyagok

Az óceánokba kerülő, évi nyolcmillió tonnányi műanyag számtalan teknős, hal, madár és tengeri emlős pusztulását okozza, melynek egyik oka az, hogy a prédához való hasonlóság miatt az állatok sokszor ezt a jórészt emészthetetlen matériát is elfogyasztják. A koralloknak azonban nincsenek szemeik, így esetükben első blikkre kissé furcsának tűnik, hogy miért kebelezik be ők is a vízben lebegő mikroműanyagokat. Megemészteni ugyanis ezeket ők sem igazán tudják. Nos, a rejtélyes vonzalom oka az, hogy a mikroműanyagok egész egyszerűen ízlenek a koralloknak, a bennük lévő kémiai adalékok némelyike pedig még serkenti is a korallok étvágyát. Bár az igazi megoldást a műanyaghasználat drasztikus visszaszorítása jelentené, az új eredményeket felhasználva akár “rosszízű műanyagok” gyártására is át lehetne térni az óceáni élővilág védelme érdekében.

Allen et al. (2017) Chemoreception drives plastic consumption in a hard coral. Marine Pollution Bulletin 124 (1): 198.
Kép

Kétezer éve szennyezett az európai levegő

Számos történelmi dokumentum, illetve egy svájci-olasz határról származó ~72 méteres jégmag rendkívül részletes vizsgálata alapján megdőlni látszik az a széles körben elfogadott nézet, mely szerint az ember az ipari forradalom idején kezdte volna meg a környezet szennyezését. A gleccserjégbe zárt ólom évenkénti mennyisége ugyanis arra utal, hogy a bányászat és kohászat révén az ember már kétezer évvel ezelőtt is szennyezte a levegőt ezzel az anyaggal. Az ólombányászat egészen addig folyt szinte megszakítás nélkül, míg az 1970-es években be nem tiltották az ólomtartalmú benzin használatát. A korabeli írásos emlékek alapján ugyanakkor az ólomkoncentráció esetenkénti drasztikus visszaesését is meg tudták magyarázni: az 1349-1353 közötti nagy pestisjárvány miatt például a bányászat szinte nullára esett vissza, de hasonló következménye volt egy 1460-as években pusztító járványnak is. Az eredmény már csak azért is aggasztó, mert az ólomkoncentrációra vonatkozó jelenlegi egészségügyi határértéket az ipari forradalom előtti szinthez képest állapították meg, mely a fentiek alapján mégsem tekinthető a természetben előforduló alapszintnek. A kutatók ennek megfelelően a már kis mennyiségben is veszélyes anyag egészségügyi határértékének felülbírálatát javasolják.

More et al. (2017) Next generation ice core technology reveals true minimum natural levels of lead (Pb) in the atmosphere: insights from the Black Death. GeoHealth 1: doi:10.1002/2017GH000064.
Kép

Kén(y)es ügyek a Himalájában

A meredek csúcsokkal és elhagyatott völgyekkel szabdalt Himalája vidékére valószínűleg sokan tekintenek úgy, mint a még érintetlen természet egyik utolsó szeletére. Egy új tanulmány azonban most itt is tetten érte a dízelautók használatából eredő emberi hatást. A kutatók az átlagosan 4 ezer méteres tengerszint feletti magasságban kanyargó indiai Manali-Leh út mentén négy helyszínen vettek talajmintákat, melyekben kén, szerves szennyezők, policiklusos aromás szénhidrogének és tíz különböző nehézfém nyomait keresték. Bár utóbbiakat csak kis mennyiségben találták meg a vizsgált talajokban, az út mellől vett minták kéntartalma olyan kiugró volt (490-2033 ppm), hogy egyes esetekben a valaha mért legmagasabb értékeket is megdöntötte. Míg a policiklusos aromás szénhidrogének a helyi lakók által égetett fa és marhatrágya révén jutottak a környezetbe, a talajminták megdöbbentő kéntartalmáért az olcsó, ám kénben jóval gazdagabb indiai dízel üzemanyagot használó évi 50 ezer itt elhaladó jármű tehető felelőssé.

Dasgupta et al. (2017) Organic and Inorganic Pollutant Concentrations Suggest Anthropogenic Contamination of Soils Along the Manali-Leh Highway, Northwestern Himalaya, India. Archives of Environmental Contamination and Toxicology 72 (4) 505-518.
Kép

A mélytenger sem ússza meg

A környezetben tartósan megmaradó szerves vegyületek (POP-ok) szennyező hatásai az óceán legeldugottabb sarkait sem kímélik, holott a legmélyebb árkok környezetét eddig emberi hatástól védett, háborítatlan térségnek vélték. A kutatók a 11034 méter mély Mariana- és a 10047 méteres Kermadec-ároknál élő felemáslábú rákok szervezetében keresték az elektromos szigetelők és égésgátlók gyártásához is használt poliklórozott bifenil és polibrómozott difenil-éter esetleges nyomait. A szerves szennyezők olyan nagy mennyiségben voltak jelen az állatok zsírszöveteiben, mint ami a legszennyezettebb csendes-óceáni térségekben jellemző, és ami a földigiliszta szervezetében mért értékek tízszerese. Az 1930-as évektől az 1970-es évekbeli betiltásig 1,3 millió tonnányit állítottak elő a poliklórozott bifenilekből, melyekből ipari balesetek és szivárgások következtében a vízbe is jócskán jutott. Ezek az anyagok azonban természetes úton nem bomlanak le, az évtizedeken át tartó halmozódás közben pedig a táplálékhálózatok közvetítésével az óceán legmélyebb árkait is elérték.

Jamieson et al. (2017) Bioaccumulation of persistent organic pollutants in the deepest ocean fauna. Nature Ecology and Evolution 1 article no. 0051.