Az ausztrál tigriskígyó Földünk egyik legveszélyesebb mérgével izombénulást és nehezen elállítható vérzéseket képes okozni áldozatának. Egy friss kutatás szerint azonban ő maga is áldozattá válhat, a rá leselkedő veszélyforrás pedig épp úgy benne van a testében, mint a saját mérge.
Mintegy kétmillió lakosával Perth hatalmas metropoliszát gyakran emlegetik Nyugat-Ausztrália fővárosaként. Tágabb környezetét 1829-es alapítása idején még édesvízi tavak és mocsaras területek szabdalták, mára azonban ezeknek alig 30 százaléka maradt csak fenn. A folyamatos terjeszkedéssel járó vízrendezések miatt ráadásul ezek a maradványfoltok is egyre inkább elszigeteltté és szennyezetté váltak, a mocsári látkép helyét pedig ipari szennyezők, növényvédő-szerekkel kezelt mezőgazdasági területek és esővízcsatornák vették át.
Hogy a térség vizes élőhelyei kétszáz évnyi terjeszkedés után most milyen állapotban vannak, azt ausztrál kutatók egy egészen különleges módszerrel derítették ki.
Damian Lettoof és kollégái ugyanis nemcsak azt vizsgálták meg, hogy a területről származó üledékmintákban milyen szennyezőanyagok jelenlétét lehet kimutatni, hanem azt is, hogy ezek közül melyek halmozódtak fel az ottani csúcsragadozónak számító tigriskígyók májában. Hogy oda hogy kerülhetnek, a kutatóknak arra is van válasza: a különböző szennyezők a kedvelt csemegének számító békák vízáteresztő bőrén keresztül jutnak először a kétéltűekbe, onnan pedig elfogyasztás és emésztés után a halálos mérgű kígyók szervezetébe.
A vizsgált mintákban összesen 52 emberi tevékenységhez kötődő szennyezőanyag jelenlétét keresték, melyek között 17 fém és nyomelem, 14 policiklusos aromás szénhidrogén és 21 szerves klórtartalmú peszticid is szerepelt. A laboratóriumi elemzés során kiderült, hogy az állatok májából szinte az összes, a vizsgált üledékekből pedig az összes fém és nyomelem kimutatható, az üledékmintákban mért arzén-, ólom-, higany- és szelén-koncentrációk pedig több esetben jócskán meghaladták a jogszabályban előírt határértékeket.
Korábban ráadásul szárazföldi hüllőknél még sosem mértek akkora molibdén-koncentrációt, mint a leginkább városiasodott Herdsman-tónál begyűjtött tigriskígyók esetében, ami a többi anyaggal együtt egy sor negatív hatást gyakorolhat a hüllők egészségi állapotára, viselkedésére és várható élettartamára.
Ezek az anyagok persze alacsony koncentrációban természetes körülmények között is jelen vannak az alapkőzetben, így elenyésző mennyiségben ily módon is beszivároghatnak a környező vizekbe. A most mért értékek ugyanakkor egyértelműen a térségben zajló urbanizáció és az emberi hatások következményei, így nem csoda, hogy a kutatók kígyót-békát kiáltanak az ügy kapcsán.
Cikkem az Élet és Tudomány 2020/29. számában jelent meg.
tudomany.blog 