Kép

Eltűnni tokkal, vonóval

Úgy 200 millió éve lehetett, amikor megjelent a vizekben ez a különös fejformájú tokféle. Bátran állíthatjuk, kemény fából faragták. Túlélte a dinoszauruszokkal elbánó ötödik kihalási hullámot, végig kísérte, ahogy körülötte virágos növények veszik birtokba a tájat, ahogy a lakóhelyét jelentő Jangce elfoglalja ma is használt medrét, vagy ahogy a tágabb hazáját jelentő Kína a világ legnépesebb országává válik. Az ezzel járó gazdasági fejlődés azonban már számára is sok volt, így a Jangce pandája a közelmúltban végleg feladta az elemekkel vívott harcát.

A kínai gazdaság egyik legfontosabb ütőerének számító Jangce a korábbi felmérések alapján több mint négyezer fajnak ad otthont, ám ezek egy része az egyre erőteljesebb emberi jelenlét következtében már jó ideje súlyosan veszélyeztetettnek számít. A túlhalászat, a növekvő hajóforgalom, a fokozódó vízszennyezés, az épülő gátak és kikötők mind az ottani ugrásszerű ipari növekedés velejárói, a mesterséges környezetben tapasztalható markáns stresszhatásokat azonban egyre kevesebb folyólakó képes tolerálni. Ezt igazolja például az igen különleges kínai folyamidelfin 2006-ra datált eltűnése, de hasonló okok miatt sodródott a kihalás szélére Földünk egyik legnagyobb édesvízi hala, az átlagosan 3,6 méteres kardorrú tok is.

Az ősi külsővel rendelkező negyedtonnás állat az 1970-es években még gyakori fajnak számított a sötét vizű folyóban, ám ezután egyedszáma drasztikusan csökkenni kezdett, 2003 óta pedig egyetlen élő példányát sem látták. Hui Zhang és kollégái 2017 és 2018 között megpróbáltak ugyan a faj nyomaira bukkanni, a folyóban ekkor számba vett halfajok listáján azonban a kardorrú tok nevét sajnos hiába keressük. Emellett ráadásul az sem jelent túl sok jót, hogy a listán további 140 olyan súlyosan veszélyeztetett faj sem szerepel, amely a korábbi felmérések szerint régebben biztosan jelen volt a folyóban.

Az idén nyilvánosságra hozott hírekre adott válaszként a kínai kormány tízéves kereskedelmi halászati tilalmat rendelt el a Jangcén idén januártól, mely rendelet teljes egészében jövőre lép majd életbe. Bár Yu Zhenkang miniszterhelyettes nyilatkozata szerint ez az intézkedés a helyi ökoszisztéma további hanyatlásának megfékezése szempontjából kiemelt jelentőséggel bír, a kutatók szerint az elmúlt időszakban átadott hatalmas gátak már rámérték a végső csapást az ottani populációra. Ezek ugyanis a vízhőmérséklet és az áramlási jellemzők megváltoztatásán túl a folyón lévő ívóhelyüktől is elvágták az egyébként tengerlakó kardorrú tokokat, az egyedek tehát hiába próbáltak felúszni megszokott párzó- és szaporodóhelyüköz, az újonnan épülő gát visszafordulásra kényszerítette őket.

Hui Zhang kutatócsoportja szerint az utolsó kardorrú tok 2005 és 2010 közt pusztulhatott el, és mivel a faj szövetmintáit nem fagyasztották le, nem jöhet szóba egy esetleges későbbi feltámasztás sem. Bizony, mindez már nem csak vízió: néhány elszánt kutatócsoport a biotechnológia legmodernebb vívmányait megpróbálta már bevetni a napjainkban tapasztalható drámai kihalási hullámmal szemben. Klónozás révén például egy 2000-ben kihalt emlőst, a spanyol kőszáli kecske egyik alfaját már visszahozták az élők sorába, a világraszóló dicsőség azonban mindössze 10 percig tartott, a klónozott állat ugyanis három tüdővel jött a világra, így az első pillanattól kezdve komoly légzési problémákkal küzdött. Ilyesmire most a kardorrú tok esetében nincs lehetőség, de abban talán bizakodhatunk, hogy a most bevezetett tilalom más fajokat még megmenthet a kihalástól.

Cikkem az Élet és Tudomány 2020/9. számában jelent meg.

Kép

Fagyasztott embriók, lombikvarangy, terepi rinókórház

Bár mesterséges megtermékenyítés révén már több mint 8 millió gyermek jöhetett világra az elmúlt négy évtizedben, az állati lombikprogramokkal még nem állunk ilyen jól. Súlyosan veszélyeztetett varangyokkal és óriásteknősökkel ugyan már vannak biztató próbálkozások, sőt egyre inkább úgy tűnik, hogy ez a módszer lehet az északi szélesszájú orrszarvú túlélésének záloga is. De vajon hogy működik ez az eljárás a gyakorlatban és mik az eddigi tapasztalatok?

Cikkem 2020. február 5-én a tudas.hu portálon jelent meg.

Fotó: Ami Vitale
Kép

Karácsonyi mementó

Hiába figyelmeztették időben a hatóságokat a közelgő veszedelemre – mire megkapták a szükséges engedélyeket a fogságban történő szaporításra, már csak egyetlen példány maradt életben. Kapkodva húzták fel a denevérhálót, 30 ultrahang-detektorral rögzítették a sziget éjszakai neszeit, hátha sikerül befogniuk, de a faj megmentéséért folytatott minden küzdelmük kudarcot vallott. 2009. augusztus 26-án végül az utolsó egyed is elnémult, így a karácsony-szigeti törpedenevér azon ritka fajok egyike lett, melynek napra pontosan ismerjük a kihalását.

A karácsony-szigeti törpedenevér (Pipistrellus murrayi) alig néhány évtizede még gyakori fajnak számított az ausztrál fennhatóság alá tartozó szigeten. A nőstények mintegy ötven egyedből álló kolóniákat alkotva nevelték kölykeiket az ottani zárt lombkoronájú erdő fáinak üregeiben, miközben a hímek egyedül, remeteként múlatták pihenőidejüket. A felnőtt egyedek egyetlen éjszaka alatt akár saját testtömegükkel megegyező mennyiségű repülő hangyát, éjjeli lepkét vagy más rovart is képesek voltak elfogyasztani, melyeket a hazai denevérekhez hasonlóan az emberi fül számára érzékelhetetlen, magas frekvenciájú ultrahangok segítségével találtak meg. Ám míg hazánkban 28 denevérfaj táplálkozáshoz és egyedek közti kommunikációhoz használt hangja zengi be a tájakat, addig a Karácsony-szigeten csupán egyetlen faj tájékozódott így, ez a törpedenevér. Az ottani szakembereknek tehát jóval könnyebb dolguk volt, amikor az ultrahang-detektorok által rögzített jelek alapján mérték fel a faj előfordulását, azokat ugyanis nem keverhették össze egyetlen másik faj által kibocsátott hanggal sem.

Az így rögzített részletes adatsorok alapján a faj sorsa az 1980-as években vett hirtelen fordulatot, az egyedszám csökkenése pedig nagyjából két évtized alatt olyan mértékűvé vált, hogy Lindy Lumsden és kollégái a természetvédelmi intézkedések ellenére 2009 januárjában már csak négy szoptató nőstényt találtak a sziget nyugati részén. Hiába kongatták azonban a vészharangokat, a fogságban történő tenyésztéssel kapcsolatos engedélyeket azonnali cselekvés helyett csak hosszú tanácskozások sorozata után, 2009 júliusában kapták meg az ausztrál hatóságoktól. Az ezt követő idegtépő négy hét alatt a kutatók minden innovatív eszközt bevetettek, hogy az életben maradt apró egyedek nyomaira bukkanjanak, a karácsony-szigeti törpedenevér hangját augusztus elmúltával már soha nem rögzítették többé.

Bár mindennek már több mint tíz éve, a kihalást előidéző folyamatokkal kapcsolatban máig sok a nyitott kérdés. Egyes elképzelések szerint az egyik jelentős faktor az 1890-es években kezdődő foszfátbányászat folyamatos térnyerése lehetett, melynek következtében a természetes esőerdei növényzet körülbelül negyede tűnt el a szigetről. A felhagyott, kopár bányaudvarokat aztán invazív fajok vették birtokba, így a törpedenevér által kedvelt rothadó, üreges fatörzsekből egyre kevesebbet lehetett találni a területen.

Az élőhelyvesztés mellett azonban más veszélyek is leselkedtek az apró bőregerekre: a behurcolt házi macskák és házi patkányok támadásai mellett például rengeteg problémát jelentett számukra a sárga színű és különösen agresszív „őrült hangyák” (Anoplepis gracilipes) szuperkolóniáinak jelenléte, melyek első úttörői 1915 és 1934 közt egy teherhajó rakományával jutottak el a szigetre. A kiszemelt gerinctelen áldozatokra hangyasavat spriccelő hangyák térnyerése miatt ugyanis egyfelől csökkent a törpedenevér által fogyasztott rovarok mennyisége, sőt az őrült hangyák sok esetben akár közvetlenül is zavarhatták a pihenő kolóniát. Bármelyik igaz is ezek közül, a karácsony-szigeti éjszakák többé már biztosan nem lesznek ugyanolyanok.

Woinarski (2018) A Bat’s End: The Christmas Island Pipistrelle and Extinction in Australia. Csiro Publishing. p. 280. Fotó: Potyó Imre

Cikkem az Élet és Tudomány 2019/51-52. számában jelent meg.