hatodik kihalási hullám

Kép

Négylábú fantomok

Dúsan szőrözött talp, feltűnően hosszú láb, sűrű pofaszakáll, szőrpamaccsal ékesített fül. A példátlan érzékszervekkel megáldott hiúz mind szellemi, mind testi képességek tekintetében kiállja a versenyt bármely macskafélével szemben, emberként találkozni vele azonban szinte lehetetlen. A kutatók épp ezért mozgásérzékelő vadkamerákkal próbálnak a közelükbe férkőzni, az így kapott adatok ugyanakkor nem mindig jelentenek jót.

Travis King, a Washington State University végzős hallgatója 2016 és 2017 nyarán a hasonnevű állam területén mintegy 7000 négyzetkilométernyi potenciális élőhelyet fésült át, hogy a kanadai hiúz nyomára bukkanjon. A természetvédelmi szakemberek, önkéntes túrázók és egyetemisták hathatós közreműködésével zajló terepmunka során 650 kameracsapdát helyeztek el a területen, majd az így készült kétmillió képet részletes elemzésnek vetették alá.

Kiderült, hogy a 175 monitorozott terület közül mindössze 29 esetében (azaz 51 kameránál) lehet bizonyítani a kanadai hiúz jelenlétét, vagyis a potenciális élőhelyek 20 százalékán fordul csak elő ez a hatalmas mancsú fantom. Kanadában és Alaszkában még vannak ugyan stabil populációi, az elterjedési területének déli határát jelentő Washington államban a korábbiaknál jóval kevesebb élőhely képes már csak kielégíteni a faj speciális igényeit.

A The Journal of Wildlife Management májusi számában közölt tanulmány szerint az ok a klímaváltozás lehet, a következő évtizedekben pedig a helyzet csak még tovább romlik majd. Az emelkedő átlaghőmérséklet, az egyre gyakoribb és súlyosabb erdőtüzek, valamint a csökkenő hómennyiség ugyanis mind ellene dolgozik egy olyan fajnak, amely kimondottan a tömör havon történő vadászatra specializálódott lábakkal rendelkezik. A csökkenő hómennyiség ráadásul azt is valószínűsíti, hogy territóriumában egyre többször kell majd összecsapnia a délebbről ideportyázó pumával és vörös hiúzzal.

Az ibériai hiúz helyzete ezzel szemben igen pozitívan alakult az elmúlt két évtizedben, miután zsákmányállatának fogyatkozása és élőhelyének feldarabolódása miatt 2002-re mintegy száz egyede maradt csak életben. A kihalás szélére sodródott faj megmentése érdekében számtalan természetvédelmi szervezet szakemberei fogtak össze, a példátlan szaporítási programnak köszönhetően pedig egyre több hiúzbébi látta meg a napvilágot.

Bár az állatok viselkedésével, fogságban történő párzásával és az utódok természetbeni boldogulásával kapcsolatban rengeteg kérdés merült fel, a fokozott erőfeszítések révén az ibériai hiúz vadon élő állománya mára mintegy hétszáz egyedet számlál. A munka azonban nem állhat le, hiszen bőven akad még feladat az élőhelyvédelem tekintetében is, sőt stabilizálni kell a hiúzok legfontosabb táplálékát jelentő nyulak populációjának méretét, ami két korábbi vírusos megbetegedés miatt az 1950-es évek óta mintegy 90 százalékkal esett vissza.

Travis W. King et al. (2020) Will Lynx Lose Their Edge? Canada Lynx Occupancy in Washington. The Journal of Wildlife Management 84 (4) 705-725.

Cikkem az Élet és Tudomány 2020/22 számában jelent meg.

Kép

Láva mint növényi időgép

Mostani történetünk a Mascarenhas-szigetcsoporton játszódik, ami névről valószínűleg nem tűnik túl ismerősnek. Ám ha elárulom, hogy egykor ennek egyik szigetén élt az ember miatt kihalt állatok jelképévé vált mauritiusi dodó, máris közelebb érezhetjük magunkat különleges időutazásunk helyszínéhez. A főszereplő most viszont nem a dodó lesz, hanem az ide tartozó Réunion-sziget növényvilága, aminek hatszázéves történetét egészen ötletes módon tárták fel a kutatók.

Mielőtt a szóban forgó szigetet 1655-ben kolonizálták volna, annak egész területét erdőségek borították, azokban pedig csak úgy burjánzott az élet: óriásteknősök, papagájok, vakondgyíkfélék, repülő rókák, bankák és bülbülfélék lakták be a trópusi környezetet. Mivel a régi feljegyzések szerint ezek az őshonos gyümölcsevők gyakoriak és változatosak, az itt található Piton de la Fournaise vulkán kitörései pedig rendszeresek voltak, a keletkező lávafolyások akaratlanul is megőrizték a gyümölcsevők által szétszórt növényi magvak nyomait. Márpedig ez a vulkán a 17. század második fele óta több mint kétszáz kitörést produkált, így a különböző korú lávafolyások számtalan időpillanatot megőriztek a környék növényvilágának több évszázados történetéről. Sébastian Albert, a Journal of Ecology folyóiratban publikált tanulmány vezető szerzője erre az időgépre szállt fel kollégáival, amikor a lávafolyások vizsgálatával azt próbálták kideríteni, hogy milyen lehetett a sziget növényzete az ember érkezése előtt és után.

Úgy tűnik, hogy az állandó települések jelenléte előtt a sziget erdőit nagyméretű húsos gyümölcsöt termő növényfajok uralták, ám amikor az ember megjelenésével kihaltak az ezeket fogyasztó óriásteknősök és repülő rókák, maguk a növények is majdnem teljesen eltűntek a szigetről. És hogy mi az összefüggés? Ezek a gyümölcsevő fajok nagy szerepet játszottak a növények magjának terjesztésében. Tehát amikor a finom falatok elfogyasztását követően a jóllakott állatok eltávolodtak a gyümölcsöt adó anyanövénytől, szervezetükben magukkal vitték a gyümölcshúsban rejlő magokat is, amelyek később onnan kiürülve új élőhelyen kaphattak erőre.

A kutatók vélekedése szerint ez a fajta diszperzió kulcsfontosságú szerepet tölthetett be abban is, hogy a vulkánkitörések által elpusztított élőhelyeket ne csak a szél által terjedő növények hódíthassák vissza, hanem az állatok terjesztésével újra megjelenhessenek ott a nagyméretű húsos gyümölcsöt termő növények is. Amint azonban a gyümölcsevők az ember letelepedése után a kihalás szélére sodródtak, e növények sorsa is megpecsételődött.

A kutatás jól példázza, hogy az ember megjelenése hány ponton képes felborítani egy hosszú ideig háborítatlan, rendkívül komplex rendszer zavartalan működését. A tanulmány szerzői ebből kifolyólag arra számítanak, hogy a gerinces fajok napjainkban tapasztalt visszaszorulása világszerte drámai következményekkel járhat az erdők újjászületésében.

Albert et al. (2020) Collapse of dispersal trait diversity across a long‐term chronosequence reveals a strong negative impact of frugivore extinctions on forest resilience. Journal of Ecology – Kép forrása: Wikipedia

Cikkem az Élet és Tudomány 2020/17. számában jelent meg.

Kép

Kialszik a zöldlámpás?

A legtöbben alig ismernek néhányat bolygónk 400 ezer leírt bogárfaja közül, ám az szinte biztos, hogy a szarvasbogár és a katica mellett a szentjánosbogár-félék valamennyiüknek bevillannának. Aki ugyanis életében legalább egyszer már megcsodálta nyáresti násztáncukat, a levegőben pislákoló halványzöld fénypontok végérvényesen megmaradnak emlékeiben. És bár a rovarvilág celebjeit a világon már sokmillióan megcsodálhatták, a fajra leselkedő fenyegetéseket csak most gyűjtötték csokorba.

A szentjánosbogár-félék közt több mint kétezer fajt ismerünk, ám ezek viselkedése igencsak változatos. A hazánkban leggyakoribb nagy szentjánosbogarak hímjei például júniusi nyárestéken sötétedéskor kezdik meg imbolygó nászrepülésüket annak érdekében, hogy megtalálják a hajladozó fűszálakon, leveleken várakozó röpképtelen nőstényeket. Más országok fajai közt azonban vannak olyanok is, amelyek nem este, hanem nappal aktívak, amelyek nem véletlenszerűen kapcsolgatják lámpásaikat, hanem összehangoltan villognak, de még olyanok is, ahol a hím épp úgy röpképtelen, mint a nőstény. Míg egyesek rizsföldeken, erdőkben, gyepeken vagy mocsarakban élnek, addig mások mezőgazdasági területeken vagy városi parkokban is előfordulnak. Ha pedig a szentjánosbogár-félék ilyen sokszínűek, akkor igen változatosak azok a veszélyek is, amelyek leselkednek rájuk.

Tim Gardiner és Raphael K. Didham idén márciusban publikált tanulmánya például elsősorban a klímaváltozás hatásait teszi felelőssé azért, hogy 2001 és 2018 közt Délkelet-Anglia 19 helyszínén csökkent drasztikusan – évente mintegy 3,5 százalékkal – a nagy szentjánosbogarak egyedszáma. A hosszabb, melegebb és szárazabb nyarak miatt ugyanis a ragadozó lárvák egyre kevesebb csigát, földigilisztát vagy más puhatestűt tudnak zsákmányolni, ezek nélkül pedig idő előtt kiszáradnak és elpusztulnak. Szintén komoly gondot jelent, hogy egyes országokban egész egyszerűen agyontapossa őket a kíváncsi turisták tömege, máshol pedig motorcsónakos látogatók teszik tönkre a vízparton rajzó rovarok élőhelyét.

Bár a fenti hatások már önmagukban is rámutatnak az emberek felelősségére, Sara M. Lewis és más szakemberek szerint a legsúlyosabb fenyegetést nem ezek, hanem az élőhelyek elvesztése, az utcai lámpák, gázlángok, sportpályák, hirdetőtáblák és a városok körüli fénybúra fényszennyezése, továbbá a peszticidek használata jelenti a szentjánosbogár-félék számára. A 2020 februárjában publikált tanulmány szerint például a szinkronizált fényjátékukról híres malajziai szentjánosbogarak eredeti élőhelye a mangrove volt, ám a pálmaolaj-ültetvények telepítése és az akvakultúrák létrehozása után élőhelyük nagymértékben beszűkült, és ezzel párhuzamosan egyedszámuk is drasztikus csökkenést mutatott. Ha pedig élőhelyük meg is marad, a szárazföldek több mint 23 százalékát érintő fényszennyezés hathat rájuk, méghozzá a halvány biolumineszcens fényeket használó párzási rituáléjuk megzavarásával.

A tanulmányt publikáló szakértői csoport most abban bízik, hogy a fenti problémák, a védettségi helyzet és a kihalási kockázat felmérése után több figyelmet kaphat a turizmusban is fontos szerepet játszó szentjánosbogarak védelme, és a fénylő rovarok ismertségük révén zászlóshajói lehetnek más rovarokat érintő természetvédelmi programoknak is.

Gardiner & Didham (2020) Glowing, glowing, gone? Monitoring long‐term trends in glow‐worm numbers in south‐east England. Insect Conversation and Diversity 13 (2) 162-174. ¤ Lewis et al. (2020) A Global Perspective on Firefly Extinction Threats. BioScience 70 (2) 157-167.

Cikkem az Élet és Tudomány 2020/13. számában jelent meg. Fotó: Potyó Imre

Kép

Eltűnni tokkal, vonóval

Úgy 200 millió éve lehetett, amikor megjelent a vizekben ez a különös fejformájú tokféle. Bátran állíthatjuk, kemény fából faragták. Túlélte a dinoszauruszokkal elbánó ötödik kihalási hullámot, végig kísérte, ahogy körülötte virágos növények veszik birtokba a tájat, ahogy a lakóhelyét jelentő Jangce elfoglalja ma is használt medrét, vagy ahogy a tágabb hazáját jelentő Kína a világ legnépesebb országává válik. Az ezzel járó gazdasági fejlődés azonban már számára is sok volt, így a Jangce pandája a közelmúltban végleg feladta az elemekkel vívott harcát.

A kínai gazdaság egyik legfontosabb ütőerének számító Jangce a korábbi felmérések alapján több mint négyezer fajnak ad otthont, ám ezek egy része az egyre erőteljesebb emberi jelenlét következtében már jó ideje súlyosan veszélyeztetettnek számít. A túlhalászat, a növekvő hajóforgalom, a fokozódó vízszennyezés, az épülő gátak és kikötők mind az ottani ugrásszerű ipari növekedés velejárói, a mesterséges környezetben tapasztalható markáns stresszhatásokat azonban egyre kevesebb folyólakó képes tolerálni. Ezt igazolja például az igen különleges kínai folyamidelfin 2006-ra datált eltűnése, de hasonló okok miatt sodródott a kihalás szélére Földünk egyik legnagyobb édesvízi hala, az átlagosan 3,6 méteres kardorrú tok is.

Az ősi külsővel rendelkező negyedtonnás állat az 1970-es években még gyakori fajnak számított a sötét vizű folyóban, ám ezután egyedszáma drasztikusan csökkenni kezdett, 2003 óta pedig egyetlen élő példányát sem látták. Hui Zhang és kollégái 2017 és 2018 között megpróbáltak ugyan a faj nyomaira bukkanni, a folyóban ekkor számba vett halfajok listáján azonban a kardorrú tok nevét sajnos hiába keressük. Emellett ráadásul az sem jelent túl sok jót, hogy a listán további 140 olyan súlyosan veszélyeztetett faj sem szerepel, amely a korábbi felmérések szerint régebben biztosan jelen volt a folyóban.

Az idén nyilvánosságra hozott hírekre adott válaszként a kínai kormány tízéves kereskedelmi halászati tilalmat rendelt el a Jangcén idén januártól, mely rendelet teljes egészében jövőre lép majd életbe. Bár Yu Zhenkang miniszterhelyettes nyilatkozata szerint ez az intézkedés a helyi ökoszisztéma további hanyatlásának megfékezése szempontjából kiemelt jelentőséggel bír, a kutatók szerint az elmúlt időszakban átadott hatalmas gátak már rámérték a végső csapást az ottani populációra. Ezek ugyanis a vízhőmérséklet és az áramlási jellemzők megváltoztatásán túl a folyón lévő ívóhelyüktől is elvágták az egyébként tengerlakó kardorrú tokokat, az egyedek tehát hiába próbáltak felúszni megszokott párzó- és szaporodóhelyüköz, az újonnan épülő gát visszafordulásra kényszerítette őket.

Hui Zhang kutatócsoportja szerint az utolsó kardorrú tok 2005 és 2010 közt pusztulhatott el, és mivel a faj szövetmintáit nem fagyasztották le, nem jöhet szóba egy esetleges későbbi feltámasztás sem. Bizony, mindez már nem csak vízió: néhány elszánt kutatócsoport a biotechnológia legmodernebb vívmányait megpróbálta már bevetni a napjainkban tapasztalható drámai kihalási hullámmal szemben. Klónozás révén például egy 2000-ben kihalt emlőst, a spanyol kőszáli kecske egyik alfaját már visszahozták az élők sorába, a világraszóló dicsőség azonban mindössze 10 percig tartott, a klónozott állat ugyanis három tüdővel jött a világra, így az első pillanattól kezdve komoly légzési problémákkal küzdött. Ilyesmire most a kardorrú tok esetében nincs lehetőség, de abban talán bizakodhatunk, hogy a most bevezetett tilalom más fajokat még megmenthet a kihalástól.

Zhang et al. (2020) Extinction of one of the world’s largest freshwater fishes: Lessons for conserving the endangered Yangtze fauna. Science of the Total Environment 710. article no. 136242.

Cikkem az Élet és Tudomány 2020/9. számában jelent meg.

Kép

Fagyasztott embriók, lombikvarangy, terepi rinókórház

Bár mesterséges megtermékenyítés révén már több mint 8 millió gyermek jöhetett világra az elmúlt négy évtizedben, az állati lombikprogramokkal még nem állunk ilyen jól. Súlyosan veszélyeztetett varangyokkal és óriásteknősökkel ugyan már vannak biztató próbálkozások, sőt egyre inkább úgy tűnik, hogy ez a módszer lehet az északi szélesszájú orrszarvú túlélésének záloga is. De vajon hogy működik ez az eljárás a gyakorlatban és mik az eddigi tapasztalatok?

Cikkem 2020. február 5-én a tudas.hu portálon jelent meg.

Fotó: Ami Vitale
Kép

Karácsonyi mementó

Hiába figyelmeztették időben a hatóságokat a közelgő veszedelemre – mire megkapták a szükséges engedélyeket a fogságban történő szaporításra, már csak egyetlen példány maradt életben. Kapkodva húzták fel a denevérhálót, 30 ultrahang-detektorral rögzítették a sziget éjszakai neszeit, hátha sikerül befogniuk, de a faj megmentéséért folytatott minden küzdelmük kudarcot vallott. 2009. augusztus 26-án végül az utolsó egyed is elnémult, így a karácsony-szigeti törpedenevér azon ritka fajok egyike lett, melynek napra pontosan ismerjük a kihalását.

A karácsony-szigeti törpedenevér (Pipistrellus murrayi) alig néhány évtizede még gyakori fajnak számított az ausztrál fennhatóság alá tartozó szigeten. A nőstények mintegy ötven egyedből álló kolóniákat alkotva nevelték kölykeiket az ottani zárt lombkoronájú erdő fáinak üregeiben, miközben a hímek egyedül, remeteként múlatták pihenőidejüket. A felnőtt egyedek egyetlen éjszaka alatt akár saját testtömegükkel megegyező mennyiségű repülő hangyát, éjjeli lepkét vagy más rovart is képesek voltak elfogyasztani, melyeket a hazai denevérekhez hasonlóan az emberi fül számára érzékelhetetlen, magas frekvenciájú ultrahangok segítségével találtak meg. Ám míg hazánkban 28 denevérfaj táplálkozáshoz és egyedek közti kommunikációhoz használt hangja zengi be a tájakat, addig a Karácsony-szigeten csupán egyetlen faj tájékozódott így, ez a törpedenevér. Az ottani szakembereknek tehát jóval könnyebb dolguk volt, amikor az ultrahang-detektorok által rögzített jelek alapján mérték fel a faj előfordulását, azokat ugyanis nem keverhették össze egyetlen másik faj által kibocsátott hanggal sem.

Az így rögzített részletes adatsorok alapján a faj sorsa az 1980-as években vett hirtelen fordulatot, az egyedszám csökkenése pedig nagyjából két évtized alatt olyan mértékűvé vált, hogy Lindy Lumsden és kollégái a természetvédelmi intézkedések ellenére 2009 januárjában már csak négy szoptató nőstényt találtak a sziget nyugati részén. Hiába kongatták azonban a vészharangokat, a fogságban történő tenyésztéssel kapcsolatos engedélyeket azonnali cselekvés helyett csak hosszú tanácskozások sorozata után, 2009 júliusában kapták meg az ausztrál hatóságoktól. Az ezt követő idegtépő négy hét alatt a kutatók minden innovatív eszközt bevetettek, hogy az életben maradt apró egyedek nyomaira bukkanjanak, a karácsony-szigeti törpedenevér hangját augusztus elmúltával már soha nem rögzítették többé.

Bár mindennek már több mint tíz éve, a kihalást előidéző folyamatokkal kapcsolatban máig sok a nyitott kérdés. Egyes elképzelések szerint az egyik jelentős faktor az 1890-es években kezdődő foszfátbányászat folyamatos térnyerése lehetett, melynek következtében a természetes esőerdei növényzet körülbelül negyede tűnt el a szigetről. A felhagyott, kopár bányaudvarokat aztán invazív fajok vették birtokba, így a törpedenevér által kedvelt rothadó, üreges fatörzsekből egyre kevesebbet lehetett találni a területen.

Az élőhelyvesztés mellett azonban más veszélyek is leselkedtek az apró bőregerekre: a behurcolt házi macskák és házi patkányok támadásai mellett például rengeteg problémát jelentett számukra a sárga színű és különösen agresszív „őrült hangyák” (Anoplepis gracilipes) szuperkolóniáinak jelenléte, melyek első úttörői 1915 és 1934 közt egy teherhajó rakományával jutottak el a szigetre. A kiszemelt gerinctelen áldozatokra hangyasavat spriccelő hangyák térnyerése miatt ugyanis egyfelől csökkent a törpedenevér által fogyasztott rovarok mennyisége, sőt az őrült hangyák sok esetben akár közvetlenül is zavarhatták a pihenő kolóniát. Bármelyik igaz is ezek közül, a karácsony-szigeti éjszakák többé már biztosan nem lesznek ugyanolyanok.

Woinarski (2018) A Bat’s End: The Christmas Island Pipistrelle and Extinction in Australia. Csiro Publishing. p. 280. Fotó: Potyó Imre

Cikkem az Élet és Tudomány 2019/51-52. számában jelent meg.