Űrbéli kékség

Az éjszakai világító felhők kialakulása a légkörrel foglalkozó szakemberek egyik legizgalmasabb kutatási területének számít.

Az első ízben 1885-ben észlelt tüneménnyel kapcsolatban máig rengeteg a nyitott kérdés, így egyelőre azt sem lehet tudni, hogy a jellegzetes sávok, örvények vagy halszálkaszerű hullámok várhatóan melyik éjszakán tűnnek majd fel az északi horizont közelében.

Annyi azonban bizonyos, hogy a világűr határán (80-85 km magasan) húzódó felhők észlelése kizárólag nyáron (hazánkból júniusban és júliusban) lehetséges, hiszen a felhőket alkotó 0,03-0,15 mikrométeres vízjégkristályok kialakulásához csak ebben az időszakban klappol minden. A felhőképződéshez ugyanis a magaslégkörben uralkodó rendkívül alacsony páratartalom mellett -140 °C alatti hőmérsékletre van szükség, ami a várttal ellentétes módon nem télen, hanem csakis nyáron lehetséges.

A mezoszféra vízpáratartalma ráadásul állandó változásban van, hiszen Napunk UV-sugárzása azt a néhány vízmolekulát is hamar alkotó elemeire bontja, ami ebben a csontszáraz légköri sivatagban egyáltalán összeáll. Ez a vízbontás pedig fokozott naptevékenység idején még többször megy végbe, így napfoltminimum idején nagyobb esély nyílik a világító felhők megpillantására.

A hosszú távú adatsorok alapján ugyanakkor az is jól látszik, hogy a jelenség egyre gyakoribb, fényesebb és egyre délebbi pontokról észlelhető, amiért a kutatók többek között az emberi tevékenységhez kötődő fokozott metánkibocsátást okolják.

Ezek a mesterséges eredetű metánmolekulák ugyanis lassú légcsere során feljuthatnak a magaslégkörbe is, ahol az UV-sugárzás hatására szétbomlanak, az így keletkező hidrogénatomok pedig a légköri oxigénnel egyesülve vízmolekulákká alakulnak, növelve ezzel a világító felhők kialakulásának esélyét.

A cikk az Élet és Tudomány 2020/29. számában jelent meg. Fotó: Potyó Imre