óceán

Kép

Édes végzet osztrigáknak

Bár a lelőhelyektől távoli Magyarországon alig akad igazi osztrigaszakértő, az ínyenc hozzáértők pontosan tudják, hogy ahány öböl, annyiféle íz. Az osztrigák ízvilága ugyanis az élőhelyüket jelentő tengervíz sótartalmától – azaz a szalinitástól – függ, ami a befolyó édes csapadékvíznek jobban kitett partközeli területeken akár kis távolságon és rövid időn belül is mutathat nagyobb eltéréseket. A legújabb kutatások azonban rávilágítottak, hogy még a sótartalom időbeli változásait jobban tűrő fajok ellenállóképességének is vannak határai, ami a klímaváltozás várható hatásai ismeretében igen aggasztó előjel. Az extrém csapadéktevékenység következtében kialakuló árhullámok gyakoribbá és súlyosabbá válásával ugyanis a tengervíz sótartalma várhatóan még nagyobb szélsőértékek között fog változni, amibe már a legellenállóbb osztrigák héja is beletörhet.

A kutatók akkor jutottak erre a következtetésre, amikor a kaliforniai partvidék három különböző szakaszáról származó Olympia-osztrigák (Ostrea lurida) viselkedését vizsgálták. Míg az első mintavétel egy édesvízzel gyakran elárasztott nagy tölcsértorkolat közelében, a második pedig egy csapadékkal kevéssé elárasztott kisebb torkolat mentén zajlott, addig a harmadik helyszín egy folyóktól távol eső partszakaszra esett, ahol a szalinitás jellemzően magasabb és stabilabb is. A három partszakaszról gyűjtött egyedeket ezután öt napon át egyformán alacsony sótartalmú víznek tették ki, majd széleskörű vizsgálatnak vetették alá. Bár a kísérlet során a széles tölcsértorkolat közeléből származó egyedek magától értetődően toleránsabbak voltak a vizsgált hatással szemben, a kutatók szerint a jövőben várható szélsőségeket nagy valószínűséggel már ők sem lesznek képesek elviselni.

Márpedig az Olympia-osztrigák vízi élőhelyükre kifejtett sokoldalú pozitív hatásuk miatt igen fontos ökoszisztéma-mérnök fajnak számítanak, hiszen szűrügető életmódjukból fakadóan nem csak tisztítják a vizet, de a szilárd héjukból felépülő zátonyok egyúttal számos alga, gerinctelen és halfaj élőhelyét is jelentik. Ottlétük pozitív hatást gyakorol a turizmusra, a rekreációs tevékenységekre és a sporthorgászatra is, továbbá jelenlétükkel a tengerszint-emelkedés és a viharok okozta eróziótól is megvédhetik a partszakaszt.

Maynard et al. (2018) Transcriptomic responses to extreme low salinity among locally adapted populations of Olympia oyster (Ostrea lurida). Molecular Ecology 27 (21) 4225-4240.

Cikkem az Élet és Tudomány 2018/46. számában jelent meg.

Kép

Fontos érzéküket veszíthetik el a halak

A szárazföldi élőlények a légnemű anyagokat szaglással, az oldott anyagokat pedig ízleléssel érzékelik, a halak azonban a szaganyagokkal is oldott állapotban találkoznak. Szaglásuk az orrtájékon elhelyezkedő páros szaglógödör csillószőrős érzéksejtjeinek megfelelő működésén múlik, melyekkel egyes szaganyagokat már igen kis koncentrációban és nagyobb távolságból is megérezhetnek.

A halak életében ez a képesség létfontosságú, hiszen szaglásuk segítségével keresnek táplálékot, jellegzetes szaganyagok alapján azonosítják fajtársaikat és kerülik el a ragadozókat, de így védik élőhelyüket és így találnak megfelelő ívóhelyeket is.

Egy közelmúltban megjelent tanulmány szerzői először tették fel a kérdést, hogy vajon a világtengerek folyamatosan növekvő savasodása befolyásolhatja-e ezt a halak számára oly fontos képességet. A kérdés megválaszolása érdekében a kutatók fiatal farkassügérek (Dicentrarchus labrax) viselkedésváltozásait figyelték és hasonlították össze a mai és a század végére jósolt szén-dioxid szint mellett. A vizsgált halak a savasabb vizekben gyakran mutatták a szorongás jeleit, kevesebbet úsztak, emellett pedig jóval kevésbé reagáltak a ragadozók közeledtét jelző szagok megjelenésekor. A változásokat idegrendszeri szinten és a szaglásért felelős gének szintjén egyaránt tetten érték. A jelenség hátterében az állhat, hogy az illatmolekulák savasabb közegben máshogy érintkezhetnek a halak szaglóreceptoraival, ami csökkenti a különböző szagingerek megkülönböztetésének lehetőségét.

A század végére tehát várhatóan sokat romlik majd a pikkelyesek szagérzékelése, ami túlélésüket tekintve jelentős veszélyekkel járhat. A most feltárt probléma ráadásul nagy valószínűséggel más fajokat is érint majd.

Porteus et al. (2018) Near-future CO2 levels impair the olfactory system of a marine fish. Nature Climate Change 8 737-743., Harka-Sallai (2007) Magyarország halfaunája. Kép: Wikimedia Commons.

Cikkem a National Geographic honlapján.

Kép

Csend a lelke mindennek

Ki ne ismerné azokat a hétvégi reggeleket, mikor egy fárasztó hét után végre egyszer tovább lehetne húzni a lóbőrt, de a szomszéd éppen akkor kerreg, csattog, zörög vagy zúg valamivel? Azt viszont már csak jóval kevesebben tudják, hogy modern világunk zajai nemcsak a pihenni vágyókat zavarják, hanem az apró pókoktól kezdve az óceán élőlényein át a méretes emlősökig számos állatcsoport viselkedésére is hatnak. De vajon van megoldás?

Bár sokan úgy képzelik, hogy a tenger mélyén végtelen csend honol, valójában ennek épp az ellenkezője igaz. Zuhogó eső, lecsapó villámok, megtörő hullámok, reccsenő jégtáblák, földrengések, vulkánkitörések és különféle tengeri élőlények – mind-mind a vízalatti hangkavalkád forrásai lehetnek, és akkor még a növekvő emberi jelenlétből származó mesterséges hangok nem is kerültek górcső alá. Ráadásul ezek a legkülönfélébb eredetű hanghullámok a tenger mélyén ötször gyorsabban haladnak, mint légkörben terjedő testvéreik, és (részben a kevesebb akadály miatt) azoknál lényegesen nagyobb távolságra is eljuthatnak. Mindezek ismeretében könnyen belátható, hogy egy olyan világban, ahol a napsugarak csupán a felső 200 méternyi vízoszlopot világítják át és nagyjából 1 kilométeres mélységben már éjjel-nappal tökéletes sötétség honol, a hangképzés és a hallás igencsak praktikus képességnek számít. Bővebben… →

Kép

Ízletes mikroműanyagok

Az óceánokba kerülő, évi nyolcmillió tonnányi műanyag számtalan teknős, hal, madár és tengeri emlős pusztulását okozza, melynek egyik oka az, hogy a prédához való hasonlóság miatt az állatok sokszor ezt a jórészt emészthetetlen matériát is elfogyasztják. A koralloknak azonban nincsenek szemeik, így esetükben első blikkre kissé furcsának tűnik, hogy miért kebelezik be ők is a vízben lebegő mikroműanyagokat. Megemészteni ugyanis ezeket ők sem igazán tudják. Nos, a rejtélyes vonzalom oka az, hogy a mikroműanyagok egész egyszerűen ízlenek a koralloknak, a bennük lévő kémiai adalékok némelyike pedig még serkenti is a korallok étvágyát. Bár az igazi megoldást a műanyaghasználat drasztikus visszaszorítása jelentené, az új eredményeket felhasználva akár “rosszízű műanyagok” gyártására is át lehetne térni az óceáni élővilág védelme érdekében.

Allen et al. (2017) Chemoreception drives plastic consumption in a hard coral. Marine Pollution Bulletin 124 (1): 198.
Kép

Hatezer éves cunamiáldozat

Az Új-Guinea szigetén 1929-ben feltárt emberi maradványokat sokáig egy Homo erectus koponyájának vélték, ám a legújabb vizsgálatok szerint a szóban forgó lelet mindössze hatezer éves lehet. A friss koradatok fényében ismét részletes vizsgálatnak vetették alá a feltárás helyszínét is, mely a koponya eredetét tekintve újabb érdekes fordulatot hozott. Kiderült ugyanis, hogy az érintett rétegek geológiai értelemben nagyon hasonlóak a térséget 1998-ban sújtó cunami során keletkezett rétegekhez, ami arra utal, hogy az Aitapei városa közelében feltárt koponyacsont a ma ismert legrégebbi cunamiáldozaté lehetett.

Goff et al. (2017) Reassessing the environmental context of the Aitape Skull – The oldest tsunami victim in the world? PLOS ONE 12 (10) article. no. e0185248.
Kép

Gumólakók kutyaszorítóban

Hozzászólás

Még csak négy éve tudunk az óceán fenekén tömegesen élő, pindurka Plenaster craigi szivacsok létezéséről, a vészharangok máris hevesen konganak körülöttük. Az élőhelyüket jelentő mangángumók ugyanis igen értékes nyersanyagot rejtenek, ennél fogva a mélytengeri bányászat egyik kiemelt jövőbeli célpontjait jelentik. A tengerfenéken rejlő több milliárd tonna mangán, réz, nikkel és kobaltkészletek iránt mindenütt egyre nagyobb az érdeklődés, hiszen ezeket az anyagokat fémötvözetekben, generátorokban, motorokban, akkumulátorokban, festékekben és számos más termékben is használják.

Amint tehát a mangángumók kitermelése zöld utat kap a hatóságoktól, az újonnan felfedezett szivacs valószínűleg teljesen eltűnik majd a bányászat által érintett területekről.

Élőhelyének elvesztése azonban csak az érem egyik oldala. Az apró szivacs ugyanis a víz szűrögetésével, igen nehézkesen jut csak hozzá a felszínről lassacskán alámerülő, nélkülözhetetlen tápanyagokat tartalmazó apró szemcsékhez – már amit a sekélyebb vízben élő, magasabb rendű organizmusok egyáltalán meghagytak neki ezekből. A várhatóan – mindenféle értelemben – nagy port kavaró gumóbegyűjtés valószínűleg ezt a fajta táplálékszerzést is ellehetetleníti. Szóval nagyon úgy fest, hogy a gumólakók ott lesznek az első olyan mélytengeri fajok között, melyek azonnal megérzik majd a tengerfenéken zajló bányászat közvetlen, drasztikus hatásait.

Lim et al. (2017) A new genus and species of abyssal sponge commonly encrusting polymetallic nodules in the Clarion-Clipperton Zone, East Pacific Ocean. Systematics and Biodiversity 15 (6): 507. Kép: Mangángumókon élő fehér szivacsok. A fehér skála 10 mm. (Fig.2)
Kép

Időutazó biológusok

A klímaváltozás élővilágra gyakorolt hatásait korábban csak néhány kiválasztott faj esetében, és csupán rövid ideig vizsgálták. Bár az így kapott eredményekből igazi kihívás teljes közösségekre vonatkozó megállapításokat tenni, a kutatók már e rövidtávú vizsgálatok alapján is előrevetítették a halak biológiai sokféleségének jövőben várható csökkenését. Az erre vonatkozó közvetlen bizonyítékokat azonban csak a közelmúltban sikerült megtalálni.

Ivan Nagelkerken és kollégái kiváló ötlettel álltak elő: az új-zélandi White-sziget partjai mentén olyan természetes laboratóriumban végeztek megfigyeléseket, ahol az évszázad végére az óceánok felszínén várhatóhoz egészen hasonló körülmények uralkodnak a vulkáni kigőzölgések aktív működése miatt. A kísérleti helyszín azért is optimális, mert a víz kémhatása a kigőzölgésektől körülbelül 25 méterre már hasonló az óceánokban ma jellemző értékekhez. A kutatók tehát a három éven át tartó munka során jól összehasonlítható adatokat gyűjthettek, hiszen a napjainkban jellemző és a jövőben várhatóan kialakuló életközösségek itt lényegében egymás mellett élnek.

A kétféle sekélytengeri környezet összehasonlítása alapján a kutatók arra a következtetésre jutottak, hogy a ma jellemző kiterjedt barnamoszaterdő az óceán elsavasodása miatt gyepszerű élőhellyé fog változni, ami magával hozza majd a biológiai sokféleség csökkenését is. A kevésbé agresszív, ritkább fajok eltűnhetnek, a csótányok és patkányok tengeri megfelelőinek számító „gyomhalak” populációja pedig várhatóan megduplázódik majd. Ezek egyedszámát alapesetben kordában tartanák a közepes méretű ragadozók, ám várhatóan utóbbiak is eltűnnek majd ezekről az élőhelyekről.

Nagelkerken et al. (2017) Species Interactions Drive Fish Biodiversity Loss in a High-CO2 World. Current Biology 27: 2177–2184. (Fotó: NOAA)

Cikkem a National Geographic honlapján.