Ki ne ismerné azokat a hétvégi reggeleket, mikor egy fárasztó hét után végre egyszer tovább lehetne húzni a lóbőrt, de a szomszéd éppen akkor kerreg, csattog, zörög vagy zúg valamivel? Azt viszont már csak jóval kevesebben tudják, hogy modern világunk zajai nemcsak a pihenni vágyókat zavarják, hanem az apró pókoktól kezdve az óceán élőlényein át a méretes emlősökig számos állatcsoport viselkedésére is hatnak. De vajon van megoldás?
Bár sokan úgy képzelik, hogy a tenger mélyén végtelen csend honol, valójában ennek épp az ellenkezője igaz. Zuhogó eső, lecsapó villámok, megtörő hullámok, reccsenő jégtáblák, földrengések, vulkánkitörések és különféle tengeri élőlények – mind-mind a vízalatti hangkavalkád forrásai lehetnek, és akkor még a növekvő emberi jelenlétből származó mesterséges hangok nem is kerültek górcső alá. Ráadásul ezek a legkülönfélébb eredetű hanghullámok a tenger mélyén ötször gyorsabban haladnak, mint légkörben terjedő testvéreik, és (részben a kevesebb akadály miatt) azoknál lényegesen nagyobb távolságra is eljuthatnak. Mindezek ismeretében könnyen belátható, hogy egy olyan világban, ahol a napsugarak csupán a felső 200 méternyi vízoszlopot világítják át és nagyjából 1 kilométeres mélységben már éjjel-nappal tökéletes sötétség honol, a hangképzés és a hallás igencsak praktikus képességnek számít.
Zajbajok a zátonyon
Ahogyan arra Stephen Simpson tengerbiológus a Kék bolygó 2. sorozat befejező epizódjában is rávilágított, a hangoknak igen nagy szerepe van a nyüzsgő délkelet-ázsiai korallvárosokban élő halak életében is. A Némó nyomában című film révén széles körben ismert bohóchalat például tengeralatti megfigyelései során különösen beszédesnek találta. A hangok megfejtéséhez fejlett, többirányú hidrofonnal felszerelkezve úszott egy bohóchal-család közvetlen közelébe, ahol kamerákkal is rögzítette az egyedek viselkedését. Az már biztosnak tűnik, hogy a színes pikkelyesek pulzáló, pukkanó, morgó, bugyogó és csattanó hangjai mind-mind eltérő jelentéssel bírnak, a vízalatti nyelvjárás értelmezéséhez használható kéziszótár azonban még nem készült el teljesen. A kísérlet során ráadásul Stephen Simpson egy kis trükkhöz is folyamodott: beúsztatott a bohóchalak közelébe egy ellenséges korallpisztrángra hasonlító marionettbábut, hogy ragadozó jelenlétében mutatott riasztásukat is rögzíteni tudja anélkül, hogy veszélybe sodorná őket. A nőstények erre azon nyomban mélyen pulzálni kezdtek, mellyel próbálták elűzni a közelgő „ragadozót”, az utódok pedig mindeközben olyan pukkanó hangokat adtak ki, mintha azt kiabálták volna: „még élek”.
A kutató azonban ugyanekkor egy sajnálatos eseménynek is tanúja volt: amikor a közelben elhaladt egy hajó, a bohóchalak teljesen összezavarodtak.
A motorhang elnyomta az egyedek riasztó hangját, ennek következtében pedig nem tudták egymást időben figyelmeztetni a veszélyre, ami egyben azt is jelenti, hogy a hajó elhaladásakor az egész bohóchal-család jóval sebezhetőbbé vált. A szakértő szerint a felfedezés más zátonyhalakra nézve is aggasztó lehet:
„Ha arra gondolunk, mennyi hajó megy el a felszínen, és mennyi fúrást és zajjal járó tevékenységet végzünk az óceánban, akkor rájövünk arra, hogy a biológiai zajok elfojtásával elvesszük az állatoktól azt a lehetőséget, hogy kommunikáljanak egymással.”
És a fentieken kívül más probléma is van: a bohóchalak újonnan kikelő utódai természetes körülmények között azonnal a nyílt óceánba sodródnak, ahol addig táplálkoznak és fejlődnek, míg elég erősek nem lesznek ahhoz, hogy visszatérjenek a kifejlődési helyüket jelentő zátonyhoz. Stephen Simpson szerint azonban „kész csoda, hogy az általunk kiadott zajok mellett még hallják a zátony hangjait”, és egyáltalán képesek visszatalálni a megfelelő élőhelyre.
Lármás ladikok
A zajkeltő tevékenységek számos más esetben is befolyásolják a vízi állatcsoportok (így a bálnák, orkák, delfinek és disznódelfinek) hallását, kommunikációját, mozgását és élettartamát, ám a pontos részletek még nem minden esetben ismertek. A farokfoltos korallsügér zajos környezetben mutatott viselkedéséről például Stephen Simpson és kollégái révén annyit tudunk, hogy
amikor a megfigyelt egyedek hallották a motorcsónakok élőben hallható és hangfelvételről visszajátszott hangját, a szimulált ragadozó-támadásokra kevesebbszer és kevésbé gyorsan reagáltak, mint zajmentes körülmények között.
A zajok hatására átélt stressz olyan mély nyomot hagyott bennük, hogy túlélési esélyeik végeredményben feleződtek. A motorcsónak-hangok káros hatásait Sophie Nedelec és munkatársai is tetten érték. A 2017 júniusában közölt tanulmányukban például arról számoltak be, hogy a zajos ívóhelyen kifejlődő tüskés korallsügérek túlélési lehetőségei csendes vidéken élő társaikéhoz képest nagymértékben lecsökkentek, mert a motorcsónakok gyakori elhaladása miatt szüleik zavarodottá váltak. A növekvő stressz hatására az utódok táplálása és őrzése helyett a halszülők inkább azzal foglalkoztak, hogy időről időre megtámadták az ívóhely közelében úszó teljesen ártalmatlan halakat, a szemfüles valódi ragadozók pedig ezt kihasználva könnyen megtámadhatták a védtelenül hátrahagyott porontyokat. Ennek következtében a kutatók által 12 napon keresztül megfigyelt 19 zajban élő halcsalád közül 6 esetében az összes utód elpusztult a vizsgált időszak végére.
Sophie Nedelec és kollégái szerint a nagyobb halak testéről parazitákat fogyasztó tisztogatóhalak és pácienseik viselkedése egyaránt megváltozott a motor- és propellerzúgás hatására, márpedig a paraziták eltakarítása kulcsfontosságú a korallzátonyok egészségének és sokféleségének megóvásában. A kutatók 2017 augusztusában közölt megfigyelései szerint a tisztogatóhalak zajos környezetben csaltak egy picit: paraziták helyett ilyenkor szívesebben majszolták a páciensek testét védő nyálkás bevonatot. A nagyobb testű halak pedig ahelyett, hogy elzavarták volna a zsiványokat, hagyták nyammogni őket.
Ismeretlen kockázatok
Bár a haditengerészeti tevékenységekre szigorú környezetvédelmi előírások vonatkoznak, a szonár használatakor keletkező zaj gerinctelen szervezetekre kifejtett negatív hatásairól még nem tudunk eleget, így ezeket az egyébként is nehezen mérhető hatásokat a szabályozások sem érintik. Hogy az ezzel kapcsolatos ismereteink bővülhessenek, Georges Dossot és kollégái a hajók és a szonár által keltett zajok tarisznyarákok, valamint amerikai homárok viselkedésére gyakorolt hatásainak elemzésére vállalkoztak. A hétnapos kísérlet eredményei azt mutatják, hogy a zajnak kitett egyedek jóval agresszívebbek lettek, mint csendes környezetben tartott társaik. Farkassügérek vizsgálatakor Ilaria Spiga és kollégái szintén ehhez hasonló eredményre jutottak 2017 nyarán. A kutatók szerint
a partmenti cölöpverőgépek működésekor megfigyelt sügérek lényegesen nagyobb stressznek voltak kitéve, melynek következtében sajnálatos módon a ragadozók jelenléte sem igazán zavarta őket.
További gondot jelent, hogy a farkassügérek egyes esetekben aktívan el is kerülték a lármának kitett területeket, ami pedig a megszokott ívóhelyektől való esetleges távolmaradásuk révén szaporodásukat is gátolhatja. A cölöpverőgépek hangja a farkassügér-raj összehangolt mozgását és kohézióját is rontotta James Herbert-Read és kollégáinak 2017 őszén közzétett tanulmánya szerint, pedig a halak rajokon belüli összetartása elengedhetetlen ahhoz, hogy az egyedek információt cseréljenek egymással és közös erővel kerüljék el a ragadozókat.
Fogyatkozó ízeltlábúak
Bár eddig csak tengerekről esett szó, a zajszennyezés a szárazföld élőlényeit – a madarak és békák násztevékenységét, a denevérek táplálkozását és a rovarok viselkedését – sem kíméli. Ahogyan az például az Amerikai Egyesült Államok második legnagyobb gázmezőjénél végzett vizsgálat eredményeiből is kitűnik,
a földgáz-kompresszorok folyamatos, alacsony frekvenciájú zaja nagymértékben zavarja azon ízeltlábúak ragadozó előli rejtőzködését, pár- és táplálékkeresését, illetve kommunikációját, melyek ezeknél a viselkedési helyzeteknél normál esetben hangokat és rezgéseket hívnának segítségül.
A Jessie Bunkley és kollégái által közölt tanulmány szerint a vizsgált kompresszorzajos területeken szignifikánsan kevesebb szöcskével, pókhangyával és farkaspókfélével, valamint 95 százalékkal kevesebb barlangi szöcskével lehetett találkozni, mint a csendes élőhelyeken, miközben az ugrópókokat, kövipókokat, hangyákat és levélbogárféléket látszólag közömbösen érintették a fülsüketítő zajok. Meglepő eredmény, hogy a gázkompresszorok lármája a mezeikabócák egyedszámának növekedéséhez vezetett, ami arra utal, hogy számukra ez a zaj egyfajta védőpajzsként működhet, ami elrejti őket és mozgásukat természetes ellenségeik elől. Ezek az ízeltlábú-közösségben tapasztalható változások a 2017 márciusában közzétett tanulmány szerint nagyobb léptékű ökológiai következményekkel is járhatnak, hiszen a rovarok és pókok a táplálékláncok fontos részeit képezik, továbbá lényeges szerepük van a lebontásban és a növények beporzásában is.
Csendesebb jövő?
A környezetszennyezés egyéb formáit és azok csökkentésének lehetőségeit már lényegesen jobban ismerjük, mint a sokak számára bizonyosan újdonságként ható hangszennyezést, ugyanis valójában csak mostanában kezdtünk rádöbbenni arra, hogy zajongásunk mekkora hatással bír bolygónk lakóinak életére. A közelmúltig még azt sem tudtuk, hogy az édesvízi malacképű teknősök táplálkozás, fészekrakás és sütkérezés közben egyáltalán képesek kommunikálni egymással, ma pedig Camila Ferrara és kollégái már arra figyelmeztetnek, hogy ezt a párbeszédet szintén megzavarhatják a közeli zajok. Az érintett fajok védelmében tehát kulcsfontosságú lenne a tengeri hajózás és a partmenti fejlesztések hanghatásaival kapcsolatos szabályozások szigorítása, melynek tekintetében Steve Simpson tengerbiológus is igen elkötelezett: „A zajokat tudjuk kontrollálni: megválaszthatjuk hol és mikor generáljuk őket és csökkenthetjük a mennyiségüket is. És ezt akár már ma elkezdhetjük.”
A probléma kapcsán emellett olyan fáradhatatlan szakértők munkája is reménysugár lehet, mint amilyen Edmund Gerstein és felesége, Laura. Ők fedezték fel, hogy a csónakokkal, hajókkal és uszályokkal való tompítatlan ütközés azért okozza évi száz lamantin vesztét, mert a tengeri emlősök egész egyszerűen nem hallják azok közeledését, így pedig kikerülni sem tudják őket.
Míg ugyanis a lamantinok hallása különösen 16 ezer és 18 ezer kilohertz között kiváló, az elhaladó hajók motorzaja teljesen más frekvenciájú: 0,05 és 0,8 kilohertz közé esik. Ezzel a fontos információval felfegyverkezve a házaspár kifejlesztett egy lamantinriasztót, mely kizárólag a Floridában igen népszerű emlősök számára hallható frekvencián jelez, ha hajó közeledik. A teszt eredménye drámainak bizonyult: amikor a hajók riasztó nélkül közeledtek a lamantinok felé, az állatok 95 százaléka semmit nem tett annak érdekében, hogy elkerülhesse az ütközést, ahogyan korábban sem. Az innovatív eszköz beüzemelésével azonban a lamantinok 95 százaléka már akkor irányt változtatott, amikor a hajó még átlagosan 20 méter távolságra volt. A szabályozások szigorítása mellett tehát az érintett fajok viselkedésének minél pontosabb megismerése is segíthet abban, hogy a hangszennyezés biológiai sokféleséget érintő drámai hatásai ne harapódzanak el.
A cikk az Élet és Tudomány 2018/9. számában jelent meg. Fotó: Tökölyi Csaba
tudomany.blog 