Kép

Végzetes agyarbiznisz

Az életük múlt rajta, hogy minden nyáron elérjék az Északi Vadászmezőket. Mivel kis hajóikon nem tudták másfél tonnás állattetemek sokaságát hazaszállítani, a vadászat során csak a legértékesebb anyagokat gyűjtötték be: az agyarral összenőtt állkapcsot a helyszínen levágták, a bőrt és a prémet lehúzták az elejtett rozmárokról. Az eladott agyarból sakkfigurák, övcsatok, feszületek és ékszerek készültek, legalábbis ameddig volt rá lehetőség.

A történet akkoriban kezdődött, amikor egy norvég viking, Garðar Svavarsson, 861-ben óriási viharba kerülve sodródott a sziget közelébe. Kopár lejtői és hófödte csúcsai miatt ekkortájt ragadt rá végleg a „Jégország” elnevezés is, pedig a későbbiekben érkező telepesek zöldellő völgyeket, kövér legelőket és halban gazdag folyókat is birtokba vettek ott. Bár az izlandi honfoglalók úgy érezték, hogy „vajcsöppek hullottak ott minden egyes fűszálról”, az erdőirtás, a túllegeltetés és az aktív vulkáni működés miatt már 870-930 közt drámai változások kezdődtek a környezetben. Hogy a 30 ezer fős népesség szükségleteit e problémák ellenére is biztosítani tudják, rendszeres kereskedelmi útvonalakat tartottak fenn Izland és Skandinávia közt, ahová gyapjút és szárított tőkehalat, továbbá az európai piacokon rendkívüli luxuscikknek számító rozmáragyart szállítottak. Hasonlóan zord és kiszámíthatatlan körülmények közt élték mindennapjaikat a grönlandi viking telepesek is, akik fennmaradásuk érdekében szintén bőven kivették a részüket az ekkortájt virágzó rozmáragyar-bizniszből.

Bár a grönlandi rozmárvadászatokról csont- és koponyatöredékek, értékes agyar-csecsebecsék és a híres viking sagák történetei is tanúskodnak, az izlandi konkurenciával kapcsolatban már jóval nehezebb kibogozni a szálakat. Mivel napjainkban Izlandon nem élnek rozmárok, az egyik legvitatottabb kérdés mostanáig az volt, hogy a helyi populáció eltűnése a viking vadászat következménye lehetett, vagy a rozmárok már jóval korábban otthagyták a fogukat egy katasztrofális vulkánkitörés vagy más környezeti hatás miatt? Utóbbi esetben ráadásul még az is felvetődött, hogy az izlandi vikingeknek még vadászniuk sem kellett az agyarok exportjához, a rozmárcsontok megtalálása után elegendő volt pusztán begyűjteni az értékes árut. Egyesek szerint pedig még az is elképzelhető, hogy a szigeten nem éltek rozmárok már a viking kor előtt sem, a vadászok pusztán a vak szerencsének köszönhetően ejthették el néha az Izland körül kóborló grönlandi egyedeket.

A rozmárok 7500 éves stabil izlandi jelenlétét végül Xénia Keighley és kollégái bizonyították végérvényesen, akik építkezés, kotrás, régészeti feltárás vagy tengerparti erózió révén előkerült 34 nyugat-izlandi csontmaradványt vetettek górcső alá. A 2019 őszén publikált eredmények szerint a monumentális emlősök Kr. u. 1213–1330-ig voltak jelen a szigeten, azaz eltűnésük egyértelműen a vikingek megjelenéséhez és vadászatához köthető. A kutatók ráadásul nem várt módon azt is bizonyítani tudták, hogy ezek az emlősök a ma élő rozmároktól genetikailag eltérő vonalat képviseltek, és a 14. században nem pusztán odébb álltak a szigetről, hanem végleg kihaltak, egyedi génjeik ugyanis a ma élő rozmárokban nem fedezhetők fel. A sors fintora, hogy Bastiaan Star és kollégáinak tavaly közölt tanulmánya szerint a rozmáragyar európai népszerűségének csökkenése végül a grönlandi kolóniák összeomlásához is hozzájárult, a rozmárok után tehát a vikingeket is utolérte a végzet.

Keighley et al. (2019) Disappearance of Icelandic Walruses Coincided with Norse Settlement. Molecular Biology and Evolution. msz196.

Cikkem az Élet és Tudomány 2019/45. számában jelent meg.

Kép

Édes végzet osztrigáknak

Bár a lelőhelyektől távoli Magyarországon alig akad igazi osztrigaszakértő, az ínyenc hozzáértők pontosan tudják, hogy ahány öböl, annyiféle íz. Az osztrigák ízvilága ugyanis az élőhelyüket jelentő tengervíz sótartalmától – azaz a szalinitástól – függ, ami a befolyó édes csapadékvíznek jobban kitett partközeli területeken akár kis távolságon és rövid időn belül is mutathat nagyobb eltéréseket. A legújabb kutatások azonban rávilágítottak, hogy még a sótartalom időbeli változásait jobban tűrő fajok ellenállóképességének is vannak határai, ami a klímaváltozás várható hatásai ismeretében igen aggasztó előjel. Az extrém csapadéktevékenység következtében kialakuló árhullámok gyakoribbá és súlyosabbá válásával ugyanis a tengervíz sótartalma várhatóan még nagyobb szélsőértékek között fog változni, amibe már a legellenállóbb osztrigák héja is beletörhet.

A kutatók akkor jutottak erre a következtetésre, amikor a kaliforniai partvidék három különböző szakaszáról származó Olympia-osztrigák (Ostrea lurida) viselkedését vizsgálták. Míg az első mintavétel egy édesvízzel gyakran elárasztott nagy tölcsértorkolat közelében, a második pedig egy csapadékkal kevéssé elárasztott kisebb torkolat mentén zajlott, addig a harmadik helyszín egy folyóktól távol eső partszakaszra esett, ahol a szalinitás jellemzően magasabb és stabilabb is. A három partszakaszról gyűjtött egyedeket ezután öt napon át egyformán alacsony sótartalmú víznek tették ki, majd széleskörű vizsgálatnak vetették alá. Bár a kísérlet során a széles tölcsértorkolat közeléből származó egyedek magától értetődően toleránsabbak voltak a vizsgált hatással szemben, a kutatók szerint a jövőben várható szélsőségeket nagy valószínűséggel már ők sem lesznek képesek elviselni.

Márpedig az Olympia-osztrigák vízi élőhelyükre kifejtett sokoldalú pozitív hatásuk miatt igen fontos ökoszisztéma-mérnök fajnak számítanak, hiszen szűrügető életmódjukból fakadóan nem csak tisztítják a vizet, de a szilárd héjukból felépülő zátonyok egyúttal számos alga, gerinctelen és halfaj élőhelyét is jelentik. Ottlétük pozitív hatást gyakorol a turizmusra, a rekreációs tevékenységekre és a sporthorgászatra is, továbbá jelenlétükkel a tengerszint-emelkedés és a viharok okozta eróziótól is megvédhetik a partszakaszt.

Maynard et al. (2018) Transcriptomic responses to extreme low salinity among locally adapted populations of Olympia oyster (Ostrea lurida). Molecular Ecology 27 (21) 4225-4240.

Cikkem az Élet és Tudomány 2018/46. számában jelent meg.

Kép

Évmilliók alatt állhat helyre a most kihaló emlősök helyén tátongó űr

Óriásszarvas, erszényes oroszlán, kardfogú tigris, gyapjas mamut, óriáslajhár – megannyi kihalt faj, mely számos más emlős mellett földtörténeti léptékben nézve a közelmúltban – jó eséllyel az emberi terjeszkedés következtében – tűnt el a Föld nevű bolygóról. Az előttünk álló 50 évben számtalan veszélyeztetett emlős, így a keskenyszájú orrszarvú is alighanem az ő sorsukra fog jutni, és sajnos az is elképzelhető, hogy az elefántok sem érik már meg a következő évszázadot, szintén az emberi tevékenység miatt. Ha ez a tömeges kihalás néhány évtized alatt valóban bekövetkezik, a kihalt fajok helyén tátongó űr betöltéséhez a természetnek még a túlzottan optimista szcenáriók szerint is 3-5 millió évre lenne szüksége. A sokkoló adatok mellett azért egy aprócska jó hír is van: a kutatók által használt – az emlősök evolúciós kapcsolatait és testméretét is tartalmazó – modell a leginkább veszélyeztetett fajok és a legsürgősebb természetvédelmi teendők gyors azonosítására is használható, ami talán enyhíthetné a kialakult helyzetet.

Davis et al. (2018) Mammal diversity will take millions of years to recover from the current biodiversity crisis. Proceedings of the National Academy of Sciences, article no. 201804906.
Kép

Áloműző kijelző

Mindennapjaink szerves részét képezi laptopunk, tabletünk és okostelefonunk használata, melyekre sokszor még lefekvés előtt, az ágyban fekve is hajlamosak vagyunk órákon át mereven rászegezni szemeinket. Teljesen természetesnek vesszük azt is, hogy felkapcsolt lámpák mellett akár egész éjszaka dolgozhatunk vagy biztonságosan közlekedhetünk. Abba viszont már kevéssé gondolunk bele, hogy a mesterséges fények milyen hatással vannak az élővilágra és szervezetünk egészségére, holott egyre több tanulmány világít rá az ezzel kapcsolatos problémákra is.

A világítás lényegében az emberrel egyidős, ám mivel a mesterséges fényeket kezdetben csak a kívánt időben és helyen használták, a hozzájuk kapcsolható esetleges hatások eleinte kisebb mértékben jelentkeztek. A 20. század második felétől tapasztalható gazdasági fejlődésnek köszönhetően azonban egyre több kivilágított útvonal és felhőkarcoló épült, így a települések körüli fénybúra is folyamatosan nagyobbra hízott. Ezzel párhuzamosan egyre gyakoribbá vált a szükségesnél több és fényesebb világítás használata is, a kihelyezett fényvetőket pedig sokszor nem lefelé, hanem helytelenül a csillagos égbolt irányába fordítva helyezték üzembe. Az ilyen hibás világítási gyakorlatok eredményeként alakult ki a fényszennyezés, melynek mértéke napjainkban is világszerte évi 5-10 százalékkal növekszik. Ráadásul a zavaró fények a megfigyelések ellehetetlenítésével nemcsak az égbolt titkait fürkésző csillagászok orra alá törnek borsot, hanem jelentős negatív hatást fejtenek ki a teljes élővilágra, beleértve az embert is. Bővebben…

Kép

Csend a lelke mindennek

Ki ne ismerné azokat a hétvégi reggeleket, mikor egy fárasztó hét után végre egyszer tovább lehetne húzni a lóbőrt, de a szomszéd éppen akkor kerreg, csattog, zörög vagy zúg valamivel? Azt viszont már csak jóval kevesebben tudják, hogy modern világunk zajai nemcsak a pihenni vágyókat zavarják, hanem az apró pókoktól kezdve az óceán élőlényein át a méretes emlősökig számos állatcsoport viselkedésére is hatnak. De vajon van megoldás?

Bár sokan úgy képzelik, hogy a tenger mélyén végtelen csend honol, valójában ennek épp az ellenkezője igaz. Zuhogó eső, lecsapó villámok, megtörő hullámok, reccsenő jégtáblák, földrengések, vulkánkitörések és különféle tengeri élőlények – mind-mind a vízalatti hangkavalkád forrásai lehetnek, és akkor még a növekvő emberi jelenlétből származó mesterséges hangok nem is kerültek górcső alá. Ráadásul ezek a legkülönfélébb eredetű hanghullámok a tenger mélyén ötször gyorsabban haladnak, mint légkörben terjedő testvéreik, és (részben a kevesebb akadály miatt) azoknál lényegesen nagyobb távolságra is eljuthatnak. Mindezek ismeretében könnyen belátható, hogy egy olyan világban, ahol a napsugarak csupán a felső 200 méternyi vízoszlopot világítják át és nagyjából 1 kilométeres mélységben már éjjel-nappal tökéletes sötétség honol, a hangképzés és a hallás igencsak praktikus képességnek számít. Bővebben…

Kép

Az emlősök napi ritmusát is megzavarta az ember

Régóta tudjuk, hogy sok esetben az ember puszta jelenléte is zavarja a vadállatok viselkedését, holott a mezőgazdasági és bányászati tevékenységek, a terjeszkedő utak és települések, valamint a túrázás és hegyi kerékpározás nem minden esetben jelentenek közvetlen veszélyt az állatokra. Az emberi terjeszkedés napjainkra azonban olyan léptékűvé vált, ami egy új tanulmány szerint már az emlősök napi ritmusára is mérhető hatást gyakorol.

A kameracsapdák és nyomkövetők által rögzített adatokat és a közvetlen terepi megfigyeléseket egyaránt feldolgozó vizsgálat során a kutatók hat kontinens 62 emlősfajának viselkedési reakcióit hasonlították össze az emberi zavarás mértékének függvényében, az eredmények pedig túlzottan is összecsengenek. Úgy tűnik ugyanis, hogy a zavart élőhelyeken az egykilós oposszumtól a szürkületkor aktív szürke farkason át a közel négy tonnás afrikai elefántig világszerte

minden vizsgált faj egyre inkább igyekszik nemcsak térben, de időben is elkerülni az embert.

Így az az állat, amely természetes körülmények között nappal és éjszaka fele-fele arányban lenne aktív, az emberi zavarásnak kitett területeken tevékenységeinek 68 százalékát már inkább éjjel végzi. És mivel a nagyobb testű állatok élettere nagyobb valószínűséggel fed át az ember által elfoglalt területekkel, esetükben az éjszakai életmód felé történő eltolódás még erőteljesebb.

A vadvilág nappali aktivitását befolyásoló, globális léptékben tetten érhető emberi hatást ily módon most számszerűsítették először, az időbeli eltolódás potenciális negatív következményei közt pedig a növekvő sebezhetőség, a fokozott verseny, az állatok igényei és a környezet adottságai közti eltérések, valamint a táplálékláncban bekövetkező változások is említhetők.

Kaitlyn et al. (2018) The influence of human disturbance on wildlife nocturnality. Science 360 (6394) 1232
Kép

Kén(y)es ügyek a Himalájában

A meredek csúcsokkal és elhagyatott völgyekkel szabdalt Himalája vidékére valószínűleg sokan tekintenek úgy, mint a még érintetlen természet egyik utolsó szeletére. Egy új tanulmány azonban most itt is tetten érte a dízelautók használatából eredő emberi hatást. A kutatók az átlagosan 4 ezer méteres tengerszint feletti magasságban kanyargó indiai Manali-Leh út mentén négy helyszínen vettek talajmintákat, melyekben kén, szerves szennyezők, policiklusos aromás szénhidrogének és tíz különböző nehézfém nyomait keresték. Bár utóbbiakat csak kis mennyiségben találták meg a vizsgált talajokban, az út mellől vett minták kéntartalma olyan kiugró volt (490-2033 ppm), hogy egyes esetekben a valaha mért legmagasabb értékeket is megdöntötte. Míg a policiklusos aromás szénhidrogének a helyi lakók által égetett fa és marhatrágya révén jutottak a környezetbe, a talajminták megdöbbentő kéntartalmáért az olcsó, ám kénben jóval gazdagabb indiai dízel üzemanyagot használó évi 50 ezer itt elhaladó jármű tehető felelőssé.

Dasgupta et al. (2017) Organic and Inorganic Pollutant Concentrations Suggest Anthropogenic Contamination of Soils Along the Manali-Leh Highway, Northwestern Himalaya, India. Archives of Environmental Contamination and Toxicology 72 (4) 505-518.