Kép

Kialszik a zöldlámpás?

A legtöbben alig ismernek néhányat bolygónk 400 ezer leírt bogárfaja közül, ám az szinte biztos, hogy a szarvasbogár és a katica mellett a szentjánosbogár-félék valamennyiüknek bevillannának. Aki ugyanis életében legalább egyszer már megcsodálta nyáresti násztáncukat, a levegőben pislákoló halványzöld fénypontok végérvényesen megmaradnak emlékeiben. És bár a rovarvilág celebjeit a világon már sokmillióan megcsodálhatták, a fajra leselkedő fenyegetéseket csak most gyűjtötték csokorba.

A szentjánosbogár-félék közt több mint kétezer fajt ismerünk, ám ezek viselkedése igencsak változatos. A hazánkban leggyakoribb nagy szentjánosbogarak hímjei például júniusi nyárestéken sötétedéskor kezdik meg imbolygó nászrepülésüket annak érdekében, hogy megtalálják a hajladozó fűszálakon, leveleken várakozó röpképtelen nőstényeket. Más országok fajai közt azonban vannak olyanok is, amelyek nem este, hanem nappal aktívak, amelyek nem véletlenszerűen kapcsolgatják lámpásaikat, hanem összehangoltan villognak, de még olyanok is, ahol a hím épp úgy röpképtelen, mint a nőstény. Míg egyesek rizsföldeken, erdőkben, gyepeken vagy mocsarakban élnek, addig mások mezőgazdasági területeken vagy városi parkokban is előfordulnak. Ha pedig a szentjánosbogár-félék ilyen sokszínűek, akkor igen változatosak azok a veszélyek is, amelyek leselkednek rájuk.

Tim Gardiner és Raphael K. Didham idén márciusban publikált tanulmánya például elsősorban a klímaváltozás hatásait teszi felelőssé azért, hogy 2001 és 2018 közt Délkelet-Anglia 19 helyszínén csökkent drasztikusan – évente mintegy 3,5 százalékkal – a nagy szentjánosbogarak egyedszáma. A hosszabb, melegebb és szárazabb nyarak miatt ugyanis a ragadozó lárvák egyre kevesebb csigát, földigilisztát vagy más puhatestűt tudnak zsákmányolni, ezek nélkül pedig idő előtt kiszáradnak és elpusztulnak. Szintén komoly gondot jelent, hogy egyes országokban egész egyszerűen agyontapossa őket a kíváncsi turisták tömege, máshol pedig motorcsónakos látogatók teszik tönkre a vízparton rajzó rovarok élőhelyét.

Bár a fenti hatások már önmagukban is rámutatnak az emberek felelősségére, Sara M. Lewis és más szakemberek szerint a legsúlyosabb fenyegetést nem ezek, hanem az élőhelyek elvesztése, az utcai lámpák, gázlángok, sportpályák, hirdetőtáblák és a városok körüli fénybúra fényszennyezése, továbbá a peszticidek használata jelenti a szentjánosbogár-félék számára. A 2020 februárjában publikált tanulmány szerint például a szinkronizált fényjátékukról híres malajziai szentjánosbogarak eredeti élőhelye a mangrove volt, ám a pálmaolaj-ültetvények telepítése és az akvakultúrák létrehozása után élőhelyük nagymértékben beszűkült, és ezzel párhuzamosan egyedszámuk is drasztikus csökkenést mutatott. Ha pedig élőhelyük meg is marad, a szárazföldek több mint 23 százalékát érintő fényszennyezés hathat rájuk, méghozzá a halvány biolumineszcens fényeket használó párzási rituáléjuk megzavarásával.

A tanulmányt publikáló szakértői csoport most abban bízik, hogy a fenti problémák, a védettségi helyzet és a kihalási kockázat felmérése után több figyelmet kaphat a turizmusban is fontos szerepet játszó szentjánosbogarak védelme, és a fénylő rovarok ismertségük révén zászlóshajói lehetnek más rovarokat érintő természetvédelmi programoknak is.

Gardiner & Didham (2020) Glowing, glowing, gone? Monitoring long‐term trends in glow‐worm numbers in south‐east England. Insect Conversation and Diversity 13 (2) 162-174. ¤ Lewis et al. (2020) A Global Perspective on Firefly Extinction Threats. BioScience 70 (2) 157-167.

Cikkem az Élet és Tudomány 2020/13. számában jelent meg. Fotó: Potyó Imre

Kép

Eltűnni tokkal, vonóval

Úgy 200 millió éve lehetett, amikor megjelent a vizekben ez a különös fejformájú tokféle. Bátran állíthatjuk, kemény fából faragták. Túlélte a dinoszauruszokkal elbánó ötödik kihalási hullámot, végig kísérte, ahogy körülötte virágos növények veszik birtokba a tájat, ahogy a lakóhelyét jelentő Jangce elfoglalja ma is használt medrét, vagy ahogy a tágabb hazáját jelentő Kína a világ legnépesebb országává válik. Az ezzel járó gazdasági fejlődés azonban már számára is sok volt, így a Jangce pandája a közelmúltban végleg feladta az elemekkel vívott harcát.

A kínai gazdaság egyik legfontosabb ütőerének számító Jangce a korábbi felmérések alapján több mint négyezer fajnak ad otthont, ám ezek egy része az egyre erőteljesebb emberi jelenlét következtében már jó ideje súlyosan veszélyeztetettnek számít. A túlhalászat, a növekvő hajóforgalom, a fokozódó vízszennyezés, az épülő gátak és kikötők mind az ottani ugrásszerű ipari növekedés velejárói, a mesterséges környezetben tapasztalható markáns stresszhatásokat azonban egyre kevesebb folyólakó képes tolerálni. Ezt igazolja például az igen különleges kínai folyamidelfin 2006-ra datált eltűnése, de hasonló okok miatt sodródott a kihalás szélére Földünk egyik legnagyobb édesvízi hala, az átlagosan 3,6 méteres kardorrú tok is.

Az ősi külsővel rendelkező negyedtonnás állat az 1970-es években még gyakori fajnak számított a sötét vizű folyóban, ám ezután egyedszáma drasztikusan csökkenni kezdett, 2003 óta pedig egyetlen élő példányát sem látták. Hui Zhang és kollégái 2017 és 2018 között megpróbáltak ugyan a faj nyomaira bukkanni, a folyóban ekkor számba vett halfajok listáján azonban a kardorrú tok nevét sajnos hiába keressük. Emellett ráadásul az sem jelent túl sok jót, hogy a listán további 140 olyan súlyosan veszélyeztetett faj sem szerepel, amely a korábbi felmérések szerint régebben biztosan jelen volt a folyóban.

Az idén nyilvánosságra hozott hírekre adott válaszként a kínai kormány tízéves kereskedelmi halászati tilalmat rendelt el a Jangcén idén januártól, mely rendelet teljes egészében jövőre lép majd életbe. Bár Yu Zhenkang miniszterhelyettes nyilatkozata szerint ez az intézkedés a helyi ökoszisztéma további hanyatlásának megfékezése szempontjából kiemelt jelentőséggel bír, a kutatók szerint az elmúlt időszakban átadott hatalmas gátak már rámérték a végső csapást az ottani populációra. Ezek ugyanis a vízhőmérséklet és az áramlási jellemzők megváltoztatásán túl a folyón lévő ívóhelyüktől is elvágták az egyébként tengerlakó kardorrú tokokat, az egyedek tehát hiába próbáltak felúszni megszokott párzó- és szaporodóhelyüköz, az újonnan épülő gát visszafordulásra kényszerítette őket.

Hui Zhang kutatócsoportja szerint az utolsó kardorrú tok 2005 és 2010 közt pusztulhatott el, és mivel a faj szövetmintáit nem fagyasztották le, nem jöhet szóba egy esetleges későbbi feltámasztás sem. Bizony, mindez már nem csak vízió: néhány elszánt kutatócsoport a biotechnológia legmodernebb vívmányait megpróbálta már bevetni a napjainkban tapasztalható drámai kihalási hullámmal szemben. Klónozás révén például egy 2000-ben kihalt emlőst, a spanyol kőszáli kecske egyik alfaját már visszahozták az élők sorába, a világraszóló dicsőség azonban mindössze 10 percig tartott, a klónozott állat ugyanis három tüdővel jött a világra, így az első pillanattól kezdve komoly légzési problémákkal küzdött. Ilyesmire most a kardorrú tok esetében nincs lehetőség, de abban talán bizakodhatunk, hogy a most bevezetett tilalom más fajokat még megmenthet a kihalástól.

Zhang et al. (2020) Extinction of one of the world’s largest freshwater fishes: Lessons for conserving the endangered Yangtze fauna. Science of the Total Environment 710. article no. 136242.

Cikkem az Élet és Tudomány 2020/9. számában jelent meg.

Kép

Végzetes agyarbiznisz

Az életük múlt rajta, hogy minden nyáron elérjék az Északi Vadászmezőket. Mivel kis hajóikon nem tudták másfél tonnás állattetemek sokaságát hazaszállítani, a vadászat során csak a legértékesebb anyagokat gyűjtötték be: az agyarral összenőtt állkapcsot a helyszínen levágták, a bőrt és a prémet lehúzták az elejtett rozmárokról. Az eladott agyarból sakkfigurák, övcsatok, feszületek és ékszerek készültek, legalábbis ameddig volt rá lehetőség.

A történet akkoriban kezdődött, amikor egy norvég viking, Garðar Svavarsson, 861-ben óriási viharba kerülve sodródott a sziget közelébe. Kopár lejtői és hófödte csúcsai miatt ekkortájt ragadt rá végleg a „Jégország” elnevezés is, pedig a későbbiekben érkező telepesek zöldellő völgyeket, kövér legelőket és halban gazdag folyókat is birtokba vettek ott. Bár az izlandi honfoglalók úgy érezték, hogy „vajcsöppek hullottak ott minden egyes fűszálról”, az erdőirtás, a túllegeltetés és az aktív vulkáni működés miatt már 870-930 közt drámai változások kezdődtek a környezetben. Hogy a 30 ezer fős népesség szükségleteit e problémák ellenére is biztosítani tudják, rendszeres kereskedelmi útvonalakat tartottak fenn Izland és Skandinávia közt, ahová gyapjút és szárított tőkehalat, továbbá az európai piacokon rendkívüli luxuscikknek számító rozmáragyart szállítottak. Hasonlóan zord és kiszámíthatatlan körülmények közt élték mindennapjaikat a grönlandi viking telepesek is, akik fennmaradásuk érdekében szintén bőven kivették a részüket az ekkortájt virágzó rozmáragyar-bizniszből.

Bár a grönlandi rozmárvadászatokról csont- és koponyatöredékek, értékes agyar-csecsebecsék és a híres viking sagák történetei is tanúskodnak, az izlandi konkurenciával kapcsolatban már jóval nehezebb kibogozni a szálakat. Mivel napjainkban Izlandon nem élnek rozmárok, az egyik legvitatottabb kérdés mostanáig az volt, hogy a helyi populáció eltűnése a viking vadászat következménye lehetett, vagy a rozmárok már jóval korábban otthagyták a fogukat egy katasztrofális vulkánkitörés vagy más környezeti hatás miatt? Utóbbi esetben ráadásul még az is felvetődött, hogy az izlandi vikingeknek még vadászniuk sem kellett az agyarok exportjához, a rozmárcsontok megtalálása után elegendő volt pusztán begyűjteni az értékes árut. Egyesek szerint pedig még az is elképzelhető, hogy a szigeten nem éltek rozmárok már a viking kor előtt sem, a vadászok pusztán a vak szerencsének köszönhetően ejthették el néha az Izland körül kóborló grönlandi egyedeket.

A rozmárok 7500 éves stabil izlandi jelenlétét végül Xénia Keighley és kollégái bizonyították végérvényesen, akik építkezés, kotrás, régészeti feltárás vagy tengerparti erózió révén előkerült 34 nyugat-izlandi csontmaradványt vetettek górcső alá. A 2019 őszén publikált eredmények szerint a monumentális emlősök Kr. u. 1213–1330-ig voltak jelen a szigeten, azaz eltűnésük egyértelműen a vikingek megjelenéséhez és vadászatához köthető. A kutatók ráadásul nem várt módon azt is bizonyítani tudták, hogy ezek az emlősök a ma élő rozmároktól genetikailag eltérő vonalat képviseltek, és a 14. században nem pusztán odébb álltak a szigetről, hanem végleg kihaltak, egyedi génjeik ugyanis a ma élő rozmárokban nem fedezhetők fel. A sors fintora, hogy Bastiaan Star és kollégáinak tavaly közölt tanulmánya szerint a rozmáragyar európai népszerűségének csökkenése végül a grönlandi kolóniák összeomlásához is hozzájárult, a rozmárok után tehát a vikingeket is utolérte a végzet.

Keighley et al. (2019) Disappearance of Icelandic Walruses Coincided with Norse Settlement. Molecular Biology and Evolution. msz196.

Cikkem az Élet és Tudomány 2019/45. számában jelent meg.

Kép

Édes végzet osztrigáknak

Bár a lelőhelyektől távoli Magyarországon alig akad igazi osztrigaszakértő, az ínyenc hozzáértők pontosan tudják, hogy ahány öböl, annyiféle íz. Az osztrigák ízvilága ugyanis az élőhelyüket jelentő tengervíz sótartalmától – azaz a szalinitástól – függ, ami a befolyó édes csapadékvíznek jobban kitett partközeli területeken akár kis távolságon és rövid időn belül is mutathat nagyobb eltéréseket. A legújabb kutatások azonban rávilágítottak, hogy még a sótartalom időbeli változásait jobban tűrő fajok ellenállóképességének is vannak határai, ami a klímaváltozás várható hatásai ismeretében igen aggasztó előjel. Az extrém csapadéktevékenység következtében kialakuló árhullámok gyakoribbá és súlyosabbá válásával ugyanis a tengervíz sótartalma várhatóan még nagyobb szélsőértékek között fog változni, amibe már a legellenállóbb osztrigák héja is beletörhet.

A kutatók akkor jutottak erre a következtetésre, amikor a kaliforniai partvidék három különböző szakaszáról származó Olympia-osztrigák (Ostrea lurida) viselkedését vizsgálták. Míg az első mintavétel egy édesvízzel gyakran elárasztott nagy tölcsértorkolat közelében, a második pedig egy csapadékkal kevéssé elárasztott kisebb torkolat mentén zajlott, addig a harmadik helyszín egy folyóktól távol eső partszakaszra esett, ahol a szalinitás jellemzően magasabb és stabilabb is. A három partszakaszról gyűjtött egyedeket ezután öt napon át egyformán alacsony sótartalmú víznek tették ki, majd széleskörű vizsgálatnak vetették alá. Bár a kísérlet során a széles tölcsértorkolat közeléből származó egyedek magától értetődően toleránsabbak voltak a vizsgált hatással szemben, a kutatók szerint a jövőben várható szélsőségeket nagy valószínűséggel már ők sem lesznek képesek elviselni.

Márpedig az Olympia-osztrigák vízi élőhelyükre kifejtett sokoldalú pozitív hatásuk miatt igen fontos ökoszisztéma-mérnök fajnak számítanak, hiszen szűrügető életmódjukból fakadóan nem csak tisztítják a vizet, de a szilárd héjukból felépülő zátonyok egyúttal számos alga, gerinctelen és halfaj élőhelyét is jelentik. Ottlétük pozitív hatást gyakorol a turizmusra, a rekreációs tevékenységekre és a sporthorgászatra is, továbbá jelenlétükkel a tengerszint-emelkedés és a viharok okozta eróziótól is megvédhetik a partszakaszt.

Maynard et al. (2018) Transcriptomic responses to extreme low salinity among locally adapted populations of Olympia oyster (Ostrea lurida). Molecular Ecology 27 (21) 4225-4240.

Cikkem az Élet és Tudomány 2018/46. számában jelent meg.

Kép

Évmilliók alatt állhat helyre a most kihaló emlősök helyén tátongó űr

Óriásszarvas, erszényes oroszlán, kardfogú tigris, gyapjas mamut, óriáslajhár – megannyi kihalt faj, mely számos más emlős mellett földtörténeti léptékben nézve a közelmúltban – jó eséllyel az emberi terjeszkedés következtében – tűnt el a Föld nevű bolygóról. Az előttünk álló 50 évben számtalan veszélyeztetett emlős, így a keskenyszájú orrszarvú is alighanem az ő sorsukra fog jutni, és sajnos az is elképzelhető, hogy az elefántok sem érik már meg a következő évszázadot, szintén az emberi tevékenység miatt. Ha ez a tömeges kihalás néhány évtized alatt valóban bekövetkezik, a kihalt fajok helyén tátongó űr betöltéséhez a természetnek még a túlzottan optimista szcenáriók szerint is 3-5 millió évre lenne szüksége. A sokkoló adatok mellett azért egy aprócska jó hír is van: a kutatók által használt – az emlősök evolúciós kapcsolatait és testméretét is tartalmazó – modell a leginkább veszélyeztetett fajok és a legsürgősebb természetvédelmi teendők gyors azonosítására is használható, ami talán enyhíthetné a kialakult helyzetet.

Davis et al. (2018) Mammal diversity will take millions of years to recover from the current biodiversity crisis. Proceedings of the National Academy of Sciences, article no. 201804906.
Kép

Áloműző kijelző

Mindennapjaink szerves részét képezi laptopunk, tabletünk és okostelefonunk használata, melyekre sokszor még lefekvés előtt, az ágyban fekve is hajlamosak vagyunk órákon át mereven rászegezni szemeinket. Teljesen természetesnek vesszük azt is, hogy felkapcsolt lámpák mellett akár egész éjszaka dolgozhatunk vagy biztonságosan közlekedhetünk. Abba viszont már kevéssé gondolunk bele, hogy a mesterséges fények milyen hatással vannak az élővilágra és szervezetünk egészségére, holott egyre több tanulmány világít rá az ezzel kapcsolatos problémákra is.

A világítás lényegében az emberrel egyidős, ám mivel a mesterséges fényeket kezdetben csak a kívánt időben és helyen használták, a hozzájuk kapcsolható esetleges hatások eleinte kisebb mértékben jelentkeztek. A 20. század második felétől tapasztalható gazdasági fejlődésnek köszönhetően azonban egyre több kivilágított útvonal és felhőkarcoló épült, így a települések körüli fénybúra is folyamatosan nagyobbra hízott. Ezzel párhuzamosan egyre gyakoribbá vált a szükségesnél több és fényesebb világítás használata is, a kihelyezett fényvetőket pedig sokszor nem lefelé, hanem helytelenül a csillagos égbolt irányába fordítva helyezték üzembe. Az ilyen hibás világítási gyakorlatok eredményeként alakult ki a fényszennyezés, melynek mértéke napjainkban is világszerte évi 5-10 százalékkal növekszik. Ráadásul a zavaró fények a megfigyelések ellehetetlenítésével nemcsak az égbolt titkait fürkésző csillagászok orra alá törnek borsot, hanem jelentős negatív hatást fejtenek ki a teljes élővilágra, beleértve az embert is. Bővebben…

Kép

Csend a lelke mindennek

Ki ne ismerné azokat a hétvégi reggeleket, mikor egy fárasztó hét után végre egyszer tovább lehetne húzni a lóbőrt, de a szomszéd éppen akkor kerreg, csattog, zörög vagy zúg valamivel? Azt viszont már csak jóval kevesebben tudják, hogy modern világunk zajai nemcsak a pihenni vágyókat zavarják, hanem az apró pókoktól kezdve az óceán élőlényein át a méretes emlősökig számos állatcsoport viselkedésére is hatnak. De vajon van megoldás?

Bár sokan úgy képzelik, hogy a tenger mélyén végtelen csend honol, valójában ennek épp az ellenkezője igaz. Zuhogó eső, lecsapó villámok, megtörő hullámok, reccsenő jégtáblák, földrengések, vulkánkitörések és különféle tengeri élőlények – mind-mind a vízalatti hangkavalkád forrásai lehetnek, és akkor még a növekvő emberi jelenlétből származó mesterséges hangok nem is kerültek górcső alá. Ráadásul ezek a legkülönfélébb eredetű hanghullámok a tenger mélyén ötször gyorsabban haladnak, mint légkörben terjedő testvéreik, és (részben a kevesebb akadály miatt) azoknál lényegesen nagyobb távolságra is eljuthatnak. Mindezek ismeretében könnyen belátható, hogy egy olyan világban, ahol a napsugarak csupán a felső 200 méternyi vízoszlopot világítják át és nagyjából 1 kilométeres mélységben már éjjel-nappal tökéletes sötétség honol, a hangképzés és a hallás igencsak praktikus képességnek számít. Bővebben…