Az életük múlt rajta, hogy minden nyáron elérjék az Északi Vadászmezőket. Mivel kis hajóikon nem tudták másfél tonnás állattetemek sokaságát hazaszállítani, a vadászat során csak a legértékesebb anyagokat gyűjtötték be: az agyarral összenőtt állkapcsot a helyszínen levágták, a bőrt és a prémet lehúzták az elejtett rozmárokról. Az eladott agyarból sakkfigurák, övcsatok, feszületek és ékszerek készültek, legalábbis ameddig volt rá lehetőség.
A történet akkoriban kezdődött, amikor egy norvég viking, Garðar Svavarsson, 861-ben óriási viharba kerülve sodródott a sziget közelébe. Kopár lejtői és hófödte csúcsai miatt ekkortájt ragadt rá végleg a „Jégország” elnevezés is, pedig a későbbiekben érkező telepesek zöldellő völgyeket, kövér legelőket és halban gazdag folyókat is birtokba vettek ott. Bár az izlandi honfoglalók úgy érezték, hogy „vajcsöppek hullottak ott minden egyes fűszálról”, az erdőirtás, a túllegeltetés és az aktív vulkáni működés miatt már 870-930 közt drámai változások kezdődtek a környezetben. Hogy a 30 ezer fős népesség szükségleteit e problémák ellenére is biztosítani tudják, rendszeres kereskedelmi útvonalakat tartottak fenn Izland és Skandinávia közt, ahová gyapjút és szárított tőkehalat, továbbá az európai piacokon rendkívüli luxuscikknek számító rozmáragyart szállítottak. Hasonlóan zord és kiszámíthatatlan körülmények közt élték mindennapjaikat a grönlandi viking telepesek is, akik fennmaradásuk érdekében szintén bőven kivették a részüket az ekkortájt virágzó rozmáragyar-bizniszből.
Bár a grönlandi rozmárvadászatokról csont- és koponyatöredékek, értékes agyar-csecsebecsék és a híres viking sagák történetei is tanúskodnak, az izlandi konkurenciával kapcsolatban már jóval nehezebb kibogozni a szálakat. Mivel napjainkban Izlandon nem élnek rozmárok, az egyik legvitatottabb kérdés mostanáig az volt, hogy a helyi populáció eltűnése a viking vadászat következménye lehetett, vagy a rozmárok már jóval korábban otthagyták a fogukat egy katasztrofális vulkánkitörés vagy más környezeti hatás miatt? Utóbbi esetben ráadásul még az is felvetődött, hogy az izlandi vikingeknek még vadászniuk sem kellett az agyarok exportjához, a rozmárcsontok megtalálása után elegendő volt pusztán begyűjteni az értékes árut. Egyesek szerint pedig még az is elképzelhető, hogy a szigeten nem éltek rozmárok már a viking kor előtt sem, a vadászok pusztán a vak szerencsének köszönhetően ejthették el néha az Izland körül kóborló grönlandi egyedeket.
A rozmárok 7500 éves stabil izlandi jelenlétét végül Xénia Keighley és kollégái bizonyították végérvényesen, akik építkezés, kotrás, régészeti feltárás vagy tengerparti erózió révén előkerült 34 nyugat-izlandi csontmaradványt vetettek górcső alá. A 2019 őszén publikált eredmények szerint a monumentális emlősök Kr. u. 1213–1330-ig voltak jelen a szigeten, azaz eltűnésük egyértelműen a vikingek megjelenéséhez és vadászatához köthető. A kutatók ráadásul nem várt módon azt is bizonyítani tudták, hogy ezek az emlősök a ma élő rozmároktól genetikailag eltérő vonalat képviseltek, és a 14. században nem pusztán odébb álltak a szigetről, hanem végleg kihaltak, egyedi génjeik ugyanis a ma élő rozmárokban nem fedezhetők fel. A sors fintora, hogy Bastiaan Star és kollégáinak tavaly közölt tanulmánya szerint a rozmáragyar európai népszerűségének csökkenése végül a grönlandi kolóniák összeomlásához is hozzájárult, a rozmárok után tehát a vikingeket is utolérte a végzet.
Keighley et al. (2019) Disappearance of Icelandic Walruses Coincided with Norse Settlement. Molecular Biology and Evolution. msz196.
Cikkem az Élet és Tudomány 2019/45. számában jelent meg.
tudomany.blog 