Van, aki már átélte, ami most ránk vár: a grönlandi vikingek és a monumentális templomaikról híres maják egyaránt kaptak hideget, meleget. Ezek a klímaingadozások akarva-akaratlanul mindig magukkal hoztak valamilyen életvitelbeli változást is: ám ami egyiküknek jólétet, az a másiknak hanyatlást hozott. De vajon javunkra tudjuk fordítani az egykori közösségek döntéseinek tanulságait a jelenlegi égető helyzetben? Érdemes egyáltalán párhuzamot keresni a múlt és jelen között? Ha már a túlélésünk forog kockán, legalább tegyünk egy kísérletet.
Mikor korosztályom sorozatkedvelői meghallják a viking szót, talán megjelennek előtte Ragnar Lothbrok baltás harcosai a Vikingek című népszerű tévésorozatból. Az északiak ősei igazán rászolgáltak óskandináv nevükre: a víkingar névvel illetett rajtaütők ugyanis 793-tól kezdve kényük-kedvük szerint mészárolták le és fosztották ki először az angol, majd a francia partvidék lakóit. Nem minden közösség volt azonban a portyák híve, néhány északi szerzet főként azért hajózott el a skandináv őshazából, hogy új földeket találjon és művelhessen meg. Ennélfogva a csipkézett fjordok mentén nevelkedett elsőrendű tengerészek jelentős felfedezéseket is tettek: 820 körül elsőként kötöttek ki a Feröer-szigeteken, majd 861-ben Izlandot, 982-ben pedig Grönlandot is meghódították.
Tölgyből és állati szőrből készített sárkányhajóikkal azért lehettek képesek ilyen emberpróbáló hajózási teljesítményre, mert kirajzásuk épp a 650–880 között kezdődő és 1030–1220-ig tartó középkori klímaoptimum időszakára esett.
Ezt az időszakot az átlagosnál melegebb és szárazabb nyarak, illetve enyhébb telek jellemezték, az úszó sarkvidéki jégtáblák pedig csupán néhány hidegebb évben tűntek fel a szigeteknél. Mindez a sarkkör mentén élő népek számára sohasem tapasztalt lehetőségeket nyitott meg, hiszen több termőterületet lehetett megművelni, a jégmentessé váló vizek pedig növelték a hajózási időszak hosszát. A középkori klímaoptimum jótékony hatásai másutt is érezhetők voltak, melyet például a feljegyzésekben említett különösen bőséges európai termés is tanúsít.
A Sarkkör-menti szigeteken persze még így sem volt az a banánérlelő. Grönlandon például a tenyészidőszak rövidsége miatt szinte egyáltalán nem termett gabona,
a tápanyagokban gazdag gyér növényzet ugyanakkor meglehetősen nagy állatállományt látott el élelemmel. A viking telepesek tehát elsősorban juh-, kecske- és lótenyésztésből éltek. Az eltérő éghajlati adottságok miatt azonban ezeket a tevékenységeket sem tudták mindenhol ugyanúgy végezni, így a virágkorában körülbelül ötezer fős grönlandi társadalmat kölcsönös függőség és belső árucsere jellemezte. Kulcsszerepet kapott a rendszeres vadászat is, hiszen az így megszerzett értékes fókabőrt, jegesmedveprémet és rozmáragyart az európai piacokon létfontosságú élelmiszerekre tudták cserélni. Ez a sokrétűen összekapcsolt gazdaság tehát biztosította a grönlandiak túlélését egy olyan zord környezetben, ahol külön-külön egyik gazdasági ágazat sem lett volna elegendő fennmaradásukhoz.
Ahol az optimum mégsem jó
Míg az északi félteke esetében hosszan sorolhatjuk a klímaoptimum jótékony hatásait, a Föld derekának lakói – így a maják is – ugyanekkor kedvezőtlen változásokkal szembesültek.
Számos tanulmány állapította meg, hogy az évszázadokon át virágzó maja civilizáció is menthetetlen bukásra volt ítélve, amikor a klímaoptimum idején súlyos aszály pusztított Közép-Amerika térségében. 2012-ben geológusok és régészek közös munkája is alátámasztotta az elképzelést. A kutatók barlangi kőzetek és cseppkövek vizsgálatával becsülték az elmúlt kétezer évben Belizére hullott csapadék mennyiségét, a faévgyűrűkhöz hasonlóan ugyanis e képződmények is magukban hordozzák az adott terület klímatörténelmét. Miután a kapott csapadékadatokat párhuzamba állították a kőépületekre vésett maja feliratokkal, a száraz időszakok gyakoriságának, illetve a társadalmi nyugtalanság és a háborús események fokozódásának összefüggéseire következtettek.
Bár a 450–660 közti szokatlanul csapadékos időszak elősegítette az élelemtermelést és a városok felvirágzását, a klasszikus maja korszakban ennek ellenére mindvégig kulcskérdés volt a csapadék visszatartásából származó vízkészletek birtoklása. A maják a Yucatán-félszigeten ugyanis olyan otthonra leltek, ahol folyamatosan meg kellett küzdeniük az egyenetlen csapadékeloszlással és a likacsos mészkőben sebtében elfolyó vízzel. A jólét miatt növekvő népesség ivóvízzel való ellátása és a városkörüli földek öntözése folyamatos kihívást jelentett az istenként tisztelt uralkodói réteg számára.
A vízellátást rendkívül figyelemreméltó tájátalakítással és műszaki megoldásokkal oldották meg, melynek egyik legnagyszerűbb példája a Tikal városában 2012-ben feltárt gát is. A régészek szerint a kövekből, kőzúzalékból és földből készült építmény 80 méter hosszú, 60 méter széles és 10 méter magas lehetett, és egykor körülbelül 80 millió liter vizet tárolhatott.
A középkori klímaoptimum idején fellépő több évszázados szárazságot azonban így sem tudták átvészelni, a mezőgazdaság hanyatlása, a termelő népesség szétszéledése és az uralkodó osztály eltűnése révén pedig a maja kultúra már nem volt ugyanaz többé.
A Grand Teton Nemzeti Park fatönkjeinek kormeghatározásai és faévgyűrű-elemzései azt is megmutatták, hogy az amerikai Nagy-medence egyébként is kevés és rapszodikus csapadékeloszlású területét a középkori klímaoptimum 910-1100, illetve 1210-1350 között szintén szokatlanul hosszú aszállyal sújtotta. Mindezek ellenére az említett terület évezredeken át lakott volt, a pajút és sosón törzsek ugyanis sikeresen alkalmazkodtak a mostoha életkörülményekhez. A Nagy-medencétől délnyugatra húzódó új-mexikói Chaco-kanyon anaszázi kultúrája ugyanakkor épp a szokatlanul hosszú szárazság idején omlott össze.
Évezredes patkányfészkek
Már az is egészen meglepő, hogy az anaszázik egyáltalán hogyan lehettek képesek társadalmuk öt évszázadon át tartó felvirágoztatására egy olyan kanyonban, ami mély vízmosásaival és sótűrő növényeivel jelenleg nyilvánvalóan teljesen alkalmatlan a folyamatos emberi tartózkodásra. Mint kiderült, a táj egykor másképp festett: a Chaco-kanyon oldalágain át összegyűlő bőséges víz miatt ugyanis a talajvízszint egy évezrede még elég magas volt a növénytermesztéshez. A kertekben megtermett kukorica, tök és bab mellett vadnövényeket és állatokat is fogyasztottak, a térség diófenyői és borókái pedig biztosították számukra a tűzifát, illetve a kezdetben egy-, majd többszintes házak gerendáit.
Az emberi jelenlét hat évszázada alatt növekvő népesség azonban egyre növekvő igényeket támasztott a környezet erőforrásaira, így azok eltartó-képességének határa már vészesen közeledett.
Egy idő után az anaszázik gyorsabban termelték ki az erdőket, mint ahogyan azok a térség klímáján regenerálódni tudtak volna. Ahogyan az lenni szokott, a fák eltűnésével együtt járt a vízáramlás felgyorsulása is, ami az öntözéshez vágott csatornákat mély árkokká alakította. Ezekre a környezeti problémákra átmenetileg találtak ugyan megoldást – az építkezéshez szükséges fákat például kemény munka árán a 80 kilométerre fekvő hegyekből vonszolták le –, ám az 1130 körül kezdődő aszály már számukra is végzetesnek bizonyult.
A klímatörténelem egy igazi csemegéje, hogy az anaszázik történetét az amerikai mezei patkány máig fennmaradt, kiszáradt fészkeinek elemzése alapján rekonstruálták. Az abban található növényi maradványok alapján ugyanis pontosan fel lehetett térképezni a környék egykori vegetációját, a kormeghatározás után pedig annak változásait is nyomon lehetett követni.
Tanulhattak volna az eszkimóktól
Most hajózzunk vissza Grönlandra azzal a norvég misszionáriussal, aki viking földművesek helyett csak eszkimók által elfoglalt telepeket talált a szigeten, és járjunk utána a középkori történelem egyik rejtélyének. A grönlandi vikingek nyomtalan eltűnésének háttérében minden bizonnyal a klíma drasztikus romlása húzódik meg, mely más okokkal együtt jelenthetett végzetes problémát. Az élelmiszerkészletek felélése miatt már néhány olyan év is a kihalás szélére juttathatta az egész közösséget, amikor a tenyészidőszak még a szokásosnál is rövidebb és hidegebb volt, és ezzel egy időben még a telepek és az őshaza közti hajóútvonalat is jég zárta el. Márpedig ez az 1270-től kezdődő, több évszázados lehűlést hozó kis jégkorszakban újra és újra előfordult. Le kell szögezni ugyanakkor azt is, hogy a vikingek mindvégig túlságosan ragaszkodtak megszokott hagyományaikhoz ahelyett, hogy alkalmazkodtak volna a helyi körülményekhez. Az eszkimókkal ellentétben alig vadásztak a partoknál hemzsegő bálnákra és fókákra, és a tenger közelségét tekintve meglepő módon halászattal sem foglalkoztak. A kis jégkorszaki zimankót tehát talán éhezés nélkül átvészelhették volna, ha nem zárkóznak el teljesen az új módszerektől.
A kis jégkorszak az elmúlt 12 ezer év egyik leghidegebb periódusa volt, melynek hatásait az egész északi féltekén érezni lehetett. Az erdőhatár mindenütt alacsonyabbra szorult, a szántók összeszűkültek, a rövid, hideg és nedves nyarak pedig a növények elrothadásához vezettek. A gabonatermesztés drasztikus visszaesésével éhséglázongások és járványok fekete felhői árnyékolták be a késő-középkor lakóinak életét,
mely a társadalmi-szociális problémák kiélesedéséhez is vezetett. Feljegyezték ugyanakkor a természetben látható változásokat is: a 13. században három, a 14. században már öt, a 15-16. században pedig hét-hét alkalommal is befagyott a Boden-tó, ami csak akkor lehetséges, ha a hőmérséklet tartósan -20 °C alá süllyed. Ennek kapcsán 1573-ban egy máig tartó hagyomány is elindult a tó jegén, amikor a déli parti Münsterlingen lakói János apostol szobrát jégkörmeneten vitték át az északi parton fekvő Hagnauba. Amikor a jég olvadás után újra kellően vastagra hízott, ugyanezt az utat visszafelé is megtették. A jégkörmenetek 1684-ben, 1695-ben, 1788-ban, 1830-ban és 1880-ban ismétlődtek, ami jó irányadó a kis jégkorszak különösen dermesztő éveihez. János apostol szobra 1963 óta Münsterlingenben vár, mely évszám szintén jelzésértékű napjaink melegedő klímája kapcsán.
Egy 1601-ből származó feljegyzés azt is jól mutatja, hogy az előrenyomuló gleccserek olykor közvetlenül is veszélyeztették a mindennapokat: „az emberek a hegy növekedését figyelvén tanúsítják”, hogy a Mer de Glace-gleccserből „hatalmas kopár sziklarögök vagy jégtáblák, sziklaormok és egész sziklahegyek nőnek ki, amelyek … már két falut is betemettek és egy harmadik elpusztításával fenyegetnek”. Másfelől a természeti katasztrófák száma is megsokasodott, főként az erős esőzéseket és a hóolvadást követő áradások, hegyomlások és földcsuszamlások okoztak nagy károkat. A 16. századi közgondolkodás mindezekért az evilági bűnök felhalmozódását, később pedig bizonyos „helyben élő gyanús személyek károkozó magatartását” tette felelőssé. Az ebből táplálkozó boszorkányüldözések legsúlyosabb hullámai éppen akkor jelentkeztek, amikor egy csapásra megszaporodtak a szokatlan és kiszámíthatatlan időjárásról szóló beszámolók.
Ha valakit ma is mindenáron hibáztatni akarnánk a korunkban tapasztalható légköri változásokért, akkor az például Thomas Midgley amerikai mérnök lehetne, aki a freonok és az ólmozott benzin felfedezése kapcsán utólag már „kiérdemelte” a minden idők legrosszabb felfedezője címet, hiszen egy emberként olyan mértékű hatást gyakorolt a légkörre, mint soha a Föld története során egy másik élő szervezet sem.
A letűnt társadalmak históriái jól mutatják, hogy a klíma mindig is befolyásolta a történelmet. Mivel azonban a középkori népességszám még csak töredéke volt a jelenleginek, a települések igénytől függően viszonylag könnyen áthelyeződhettek az ideálisabb környezeti feltételeket nyújtó területekre. Bár a vándorlásokat konfliktusok is kísérték, azok kimenetele valószínűleg eltörpül amellett, ami korunk lényegesen magasabb népsűrűsége mellett várható a súlyosbodó aszályok, a kiszámíthatatlan villámáradások és a tengerszint-emelkedés miatt. Viszont amikor az anaszázik a maguk fejlődő világában kiirtották utolsó erdőiket, nem tudhatták, hogy valahol máshol a vikingek is élet-halál harcot vívnak az elemekkel. Ma azonban a szemünk előtt játszódnak le azok a kritikus változások, melyek régen egymástól elszigetelve a Yucatán-félszigeten vagy a Chaco-kanyonban zajlottak. Ha közülünk elegen észreveszik és megszívlelik a bennük felismerhető párhuzamokat, akkor talán egy kései utódom a mi korunkról szólva ír majd cikket azzal a címmel, hogy Ezek a népek nem tűntek el a klíma miatt.
A cikk az Élet és Tudomány 2017/2. számában jelent meg.
tudomany.blog 