Kép

Négylábú fantomok

Dúsan szőrözött talp, feltűnően hosszú láb, sűrű pofaszakáll, szőrpamaccsal ékesített fül. A példátlan érzékszervekkel megáldott hiúz mind szellemi, mind testi képességek tekintetében kiállja a versenyt bármely macskafélével szemben, emberként találkozni vele azonban szinte lehetetlen. A kutatók épp ezért mozgásérzékelő vadkamerákkal próbálnak a közelükbe férkőzni, az így kapott adatok ugyanakkor nem mindig jelentenek jót.

Travis King, a Washington State University végzős hallgatója 2016 és 2017 nyarán a hasonnevű állam területén mintegy 7000 négyzetkilométernyi potenciális élőhelyet fésült át, hogy a kanadai hiúz nyomára bukkanjon. A természetvédelmi szakemberek, önkéntes túrázók és egyetemisták hathatós közreműködésével zajló terepmunka során 650 kameracsapdát helyeztek el a területen, majd az így készült kétmillió képet részletes elemzésnek vetették alá.

Kiderült, hogy a 175 monitorozott terület közül mindössze 29 esetében (azaz 51 kameránál) lehet bizonyítani a kanadai hiúz jelenlétét, vagyis a potenciális élőhelyek 20 százalékán fordul csak elő ez a hatalmas mancsú fantom. Kanadában és Alaszkában még vannak ugyan stabil populációi, az elterjedési területének déli határát jelentő Washington államban a korábbiaknál jóval kevesebb élőhely képes már csak kielégíteni a faj speciális igényeit.

A The Journal of Wildlife Management májusi számában közölt tanulmány szerint az ok a klímaváltozás lehet, a következő évtizedekben pedig a helyzet csak még tovább romlik majd. Az emelkedő átlaghőmérséklet, az egyre gyakoribb és súlyosabb erdőtüzek, valamint a csökkenő hómennyiség ugyanis mind ellene dolgozik egy olyan fajnak, amely kimondottan a tömör havon történő vadászatra specializálódott lábakkal rendelkezik. A csökkenő hómennyiség ráadásul azt is valószínűsíti, hogy territóriumában egyre többször kell majd összecsapnia a délebbről ideportyázó pumával és vörös hiúzzal.

Az ibériai hiúz helyzete ezzel szemben igen pozitívan alakult az elmúlt két évtizedben, miután zsákmányállatának fogyatkozása és élőhelyének feldarabolódása miatt 2002-re mintegy száz egyede maradt csak életben. A kihalás szélére sodródott faj megmentése érdekében számtalan természetvédelmi szervezet szakemberei fogtak össze, a példátlan szaporítási programnak köszönhetően pedig egyre több hiúzbébi látta meg a napvilágot.

Bár az állatok viselkedésével, fogságban történő párzásával és az utódok természetbeni boldogulásával kapcsolatban rengeteg kérdés merült fel, a fokozott erőfeszítések révén az ibériai hiúz vadon élő állománya mára mintegy hétszáz egyedet számlál. A munka azonban nem állhat le, hiszen bőven akad még feladat az élőhelyvédelem tekintetében is, sőt stabilizálni kell a hiúzok legfontosabb táplálékát jelentő nyulak populációjának méretét, ami két korábbi vírusos megbetegedés miatt az 1950-es évek óta mintegy 90 százalékkal esett vissza.

Travis W. King et al. (2020) Will Lynx Lose Their Edge? Canada Lynx Occupancy in Washington. The Journal of Wildlife Management 84 (4) 705-725.

Cikkem az Élet és Tudomány 2020/22 számában jelent meg.

Kép

Többmillió éve együtt fejlődnek a denevérek és a koronavírusok

A denevéreket jó ideje a koronavírusok legfontosabb hordozóiként tartják számon, a köztük lévő kapcsolat részleteit viszont sok szempontból máig rejtély övezi. Fontos ugyanakkor az is, hogy közegészségügyi érdekekre hivatkozva semmiképpen sem szabad elpusztítani vagy károsítani őket, 1400 fajuk ugyanis mindenütt kulcsfontosságú szerepet tölt be az ökoszisztémában.

Cikkem 2020. május 6-án a tudas.hu portálon jelent meg.

Kép

Láva mint növényi időgép

Mostani történetünk a Mascarenhas-szigetcsoporton játszódik, ami névről valószínűleg nem tűnik túl ismerősnek. Ám ha elárulom, hogy egykor ennek egyik szigetén élt az ember miatt kihalt állatok jelképévé vált mauritiusi dodó, máris közelebb érezhetjük magunkat különleges időutazásunk helyszínéhez. A főszereplő most viszont nem a dodó lesz, hanem az ide tartozó Réunion-sziget növényvilága, aminek hatszázéves történetét egészen ötletes módon tárták fel a kutatók.

Mielőtt a szóban forgó szigetet 1655-ben kolonizálták volna, annak egész területét erdőségek borították, azokban pedig csak úgy burjánzott az élet: óriásteknősök, papagájok, vakondgyíkfélék, repülő rókák, bankák és bülbülfélék lakták be a trópusi környezetet. Mivel a régi feljegyzések szerint ezek az őshonos gyümölcsevők gyakoriak és változatosak, az itt található Piton de la Fournaise vulkán kitörései pedig rendszeresek voltak, a keletkező lávafolyások akaratlanul is megőrizték a gyümölcsevők által szétszórt növényi magvak nyomait. Márpedig ez a vulkán a 17. század második fele óta több mint kétszáz kitörést produkált, így a különböző korú lávafolyások számtalan időpillanatot megőriztek a környék növényvilágának több évszázados történetéről. Sébastian Albert, a Journal of Ecology folyóiratban publikált tanulmány vezető szerzője erre az időgépre szállt fel kollégáival, amikor a lávafolyások vizsgálatával azt próbálták kideríteni, hogy milyen lehetett a sziget növényzete az ember érkezése előtt és után.

Úgy tűnik, hogy az állandó települések jelenléte előtt a sziget erdőit nagyméretű húsos gyümölcsöt termő növényfajok uralták, ám amikor az ember megjelenésével kihaltak az ezeket fogyasztó óriásteknősök és repülő rókák, maguk a növények is majdnem teljesen eltűntek a szigetről. És hogy mi az összefüggés? Ezek a gyümölcsevő fajok nagy szerepet játszottak a növények magjának terjesztésében. Tehát amikor a finom falatok elfogyasztását követően a jóllakott állatok eltávolodtak a gyümölcsöt adó anyanövénytől, szervezetükben magukkal vitték a gyümölcshúsban rejlő magokat is, amelyek később onnan kiürülve új élőhelyen kaphattak erőre.

A kutatók vélekedése szerint ez a fajta diszperzió kulcsfontosságú szerepet tölthetett be abban is, hogy a vulkánkitörések által elpusztított élőhelyeket ne csak a szél által terjedő növények hódíthassák vissza, hanem az állatok terjesztésével újra megjelenhessenek ott a nagyméretű húsos gyümölcsöt termő növények is. Amint azonban a gyümölcsevők az ember letelepedése után a kihalás szélére sodródtak, e növények sorsa is megpecsételődött.

A kutatás jól példázza, hogy az ember megjelenése hány ponton képes felborítani egy hosszú ideig háborítatlan, rendkívül komplex rendszer zavartalan működését. A tanulmány szerzői ebből kifolyólag arra számítanak, hogy a gerinces fajok napjainkban tapasztalt visszaszorulása világszerte drámai következményekkel járhat az erdők újjászületésében.

Albert et al. (2020) Collapse of dispersal trait diversity across a long‐term chronosequence reveals a strong negative impact of frugivore extinctions on forest resilience. Journal of Ecology – Kép forrása: Wikipedia

Cikkem az Élet és Tudomány 2020/17. számában jelent meg.

Kép

Fontos érzéküket veszíthetik el a halak

A szárazföldi élőlények a légnemű anyagokat szaglással, az oldott anyagokat pedig ízleléssel érzékelik, a halak azonban a szaganyagokkal is oldott állapotban találkoznak. Szaglásuk az orrtájékon elhelyezkedő páros szaglógödör csillószőrős érzéksejtjeinek megfelelő működésén múlik, melyekkel egyes szaganyagokat már igen kis koncentrációban és nagyobb távolságból is megérezhetnek.

A halak életében ez a képesség létfontosságú, hiszen szaglásuk segítségével keresnek táplálékot, jellegzetes szaganyagok alapján azonosítják fajtársaikat és kerülik el a ragadozókat, de így védik élőhelyüket és így találnak megfelelő ívóhelyeket is.

Egy közelmúltban megjelent tanulmány szerzői először tették fel a kérdést, hogy vajon a világtengerek folyamatosan növekvő savasodása befolyásolhatja-e ezt a halak számára oly fontos képességet. A kérdés megválaszolása érdekében a kutatók fiatal farkassügérek (Dicentrarchus labrax) viselkedésváltozásait figyelték és hasonlították össze a mai és a század végére jósolt szén-dioxid szint mellett. A vizsgált halak a savasabb vizekben gyakran mutatták a szorongás jeleit, kevesebbet úsztak, emellett pedig jóval kevésbé reagáltak a ragadozók közeledtét jelző szagok megjelenésekor. A változásokat idegrendszeri szinten és a szaglásért felelős gének szintjén egyaránt tetten érték. A jelenség hátterében az állhat, hogy az illatmolekulák savasabb közegben máshogy érintkezhetnek a halak szaglóreceptoraival, ami csökkenti a különböző szagingerek megkülönböztetésének lehetőségét.

A század végére tehát várhatóan sokat romlik majd a pikkelyesek szagérzékelése, ami túlélésüket tekintve jelentős veszélyekkel járhat. A most feltárt probléma ráadásul nagy valószínűséggel más fajokat is érint majd.

Porteus et al. (2018) Near-future CO2 levels impair the olfactory system of a marine fish. Nature Climate Change 8 737-743., Harka-Sallai (2007) Magyarország halfaunája. Kép: Wikimedia Commons.

Cikkem a National Geographic honlapján.

Kép

Csend a lelke mindennek

Ki ne ismerné azokat a hétvégi reggeleket, mikor egy fárasztó hét után végre egyszer tovább lehetne húzni a lóbőrt, de a szomszéd éppen akkor kerreg, csattog, zörög vagy zúg valamivel? Azt viszont már csak jóval kevesebben tudják, hogy modern világunk zajai nemcsak a pihenni vágyókat zavarják, hanem az apró pókoktól kezdve az óceán élőlényein át a méretes emlősökig számos állatcsoport viselkedésére is hatnak. De vajon van megoldás?

Bár sokan úgy képzelik, hogy a tenger mélyén végtelen csend honol, valójában ennek épp az ellenkezője igaz. Zuhogó eső, lecsapó villámok, megtörő hullámok, reccsenő jégtáblák, földrengések, vulkánkitörések és különféle tengeri élőlények – mind-mind a vízalatti hangkavalkád forrásai lehetnek, és akkor még a növekvő emberi jelenlétből származó mesterséges hangok nem is kerültek górcső alá. Ráadásul ezek a legkülönfélébb eredetű hanghullámok a tenger mélyén ötször gyorsabban haladnak, mint légkörben terjedő testvéreik, és (részben a kevesebb akadály miatt) azoknál lényegesen nagyobb távolságra is eljuthatnak. Mindezek ismeretében könnyen belátható, hogy egy olyan világban, ahol a napsugarak csupán a felső 200 méternyi vízoszlopot világítják át és nagyjából 1 kilométeres mélységben már éjjel-nappal tökéletes sötétség honol, a hangképzés és a hallás igencsak praktikus képességnek számít. Bővebben…

Kép

Emberillatú poloskataxi

Bár a legnagyobb bosszúságot a zsúfolt nagyvárosok lakóinak okozzák, valójában bárhová, akár a legtisztább vidéki házba is befészkelhetik magukat a vérszívó ágyi poloskák. A tökéletes összkomforthoz ugyanis számukra mindössze két dolog nélkülözhetetlen: nappali búvóhely és éjszakai táplálékot jelentő emberi vér. Ha pedig egyszer valahol tanyát vernek, rendkívül nagy kihívás kiirtani őket, még a profi felszereléssel bíró szakavatott rovarirtóknak is. A mindössze néhány milliméteres vérszívó ugyanis megfelelő körülmények között naponta akár két-három petét is rakhat. Ezek ráadásul rendkívül gyorsan ki is fejlődnek, így

mire az ember az első példány megjelenése után egy hónappal észbe kap, már 20 ágyi poloska és további 100 pete is lehet a lakásában.

Ilyen hívatlan vendéget senki sem szeretne látni a lakásában. De akkor mégis hogy kerülnek oda? A Sheffieldi Egyetem kutatói most annak jártak utána, hogy egy fertőzött szállodai szobából miként lehet hazavinni a rengeteg bosszúságot okozó rovarokat. Ez idáig úgy vélték, hogy az ágyi poloskák csupán véletlenül pottyanhatnak bele a turisták csomagjaiba, az új eredmények azonban mindezt más megvilágításba helyezik. A kutatók a kísérlet elején önkénteseket kértek fel, hogy parfümmentes szappannal fürödjenek meg, majd viseljenek pamut pólót és zoknit néhány órán át. Az általuk viselt ruhákat aztán táskákba helyezve olyan szobákba vitték, ahol minden környezeti tényezőt, így például a hőmérsékletet vagy a szén-dioxid-szintet is szabályozni tudták. A szobák közepén egymástól egyenlő távolságra elhelyezett táskák közül kettőben viselt, kettőben pedig teljesen ugyanolyan tiszta ruhák voltak, a négy táska közé pedig ágyi poloskákat engedtek. 96 óra elteltével kiderült, hogy a vérszívók kétszer szívesebben választották a viselt ruhákat az azokon maradt emberi illatok miatt. Amikor az emberi légzést utánozva magasabb szén-dioxid szintet állítottak be a kísérleti szobában, akkor is ugyanezt az eredményt kapták. Mindez arra utal, hogy

egy fertőzött ágyon hagyott viselt ruha, vagy egy nyitva felejtett bőrönd akár már egy hétvégi kiruccanás alatt is sok ágyi poloskát vonzhat,

ami ráadásul akkor is igaz, ha mi magunk nem is tartózkodunk a szobában. Az ágyi poloskák dolgát némileg nehezíthetjük, ha ruháinkat zárt táskákban tároljuk.

Hentley et al. (2017) Bed bug aggregation on dirty laundry: a mechanism for passive dispersal. Scientific Reports 7 (1) doi: 10.1038/S41598-017-11850-5

Cikkem a National Geographic honlapján.

Kép

Blogdíj

A FarkasSzem tudományos ismeretterjesztő blog még épp csak 5 hónapos, ám nagy örömömre szolgál, hogy a Juhari Zsuzsanna – az Élet és Tudomány munkatársa – emlékére létrehozott tudománynépszerűsítő blogpályázaton a szakértő zsűri különdíjjal, elismerő oklevéllel méltatta. A Juhari Zsuzsanna-díjat a Ritkán Látható Történelem blog, a Tudományos Újságírók Klubjának különdíját pedig Molnár V. Attila kutatói blogja kapta. A szakmai zsűri elismerő oklevéllel díjazta a Dunai Szigetek blogot, a Szabadtüdős Természetbúvár blogot, a Passport blogot, a Contrapasso blogot és Kugi blogját is.

Néha óriási szakadék van a két oldal: a tudományok képviselői és a befogadók között. Épp ezért nagy szükség van olyan emberekre, akik mindkét oldalt megértik és hidat tudnak képezni köztük. Akár egy bloggal.

Elismerő oklevél