Kép

Láva mint növényi időgép

Mostani történetünk a Mascarenhas-szigetcsoporton játszódik, ami névről valószínűleg nem tűnik túl ismerősnek. Ám ha elárulom, hogy egykor ennek egyik szigetén élt az ember miatt kihalt állatok jelképévé vált mauritiusi dodó, máris közelebb érezhetjük magunkat különleges időutazásunk helyszínéhez. A főszereplő most viszont nem a dodó lesz, hanem az ide tartozó Réunion-sziget növényvilága, aminek hatszázéves történetét egészen ötletes módon tárták fel a kutatók.

Mielőtt a szóban forgó szigetet 1655-ben kolonizálták volna, annak egész területét erdőségek borították, azokban pedig csak úgy burjánzott az élet: óriásteknősök, papagájok, vakondgyíkfélék, repülő rókák, bankák és bülbülfélék lakták be a trópusi környezetet. Mivel a régi feljegyzések szerint ezek az őshonos gyümölcsevők gyakoriak és változatosak, az itt található Piton de la Fournaise vulkán kitörései pedig rendszeresek voltak, a keletkező lávafolyások akaratlanul is megőrizték a gyümölcsevők által szétszórt növényi magvak nyomait. Márpedig ez a vulkán a 17. század második fele óta több mint kétszáz kitörést produkált, így a különböző korú lávafolyások számtalan időpillanatot megőriztek a környék növényvilágának több évszázados történetéről. Sébastian Albert, a Journal of Ecology folyóiratban publikált tanulmány vezető szerzője erre az időgépre szállt fel kollégáival, amikor a lávafolyások vizsgálatával azt próbálták kideríteni, hogy milyen lehetett a sziget növényzete az ember érkezése előtt és után.

Úgy tűnik, hogy az állandó települések jelenléte előtt a sziget erdőit nagyméretű húsos gyümölcsöt termő növényfajok uralták, ám amikor az ember megjelenésével kihaltak az ezeket fogyasztó óriásteknősök és repülő rókák, maguk a növények is majdnem teljesen eltűntek a szigetről. És hogy mi az összefüggés? Ezek a gyümölcsevő fajok nagy szerepet játszottak a növények magjának terjesztésében. Tehát amikor a finom falatok elfogyasztását követően a jóllakott állatok eltávolodtak a gyümölcsöt adó anyanövénytől, szervezetükben magukkal vitték a gyümölcshúsban rejlő magokat is, amelyek később onnan kiürülve új élőhelyen kaphattak erőre.

A kutatók vélekedése szerint ez a fajta diszperzió kulcsfontosságú szerepet tölthetett be abban is, hogy a vulkánkitörések által elpusztított élőhelyeket ne csak a szél által terjedő növények hódíthassák vissza, hanem az állatok terjesztésével újra megjelenhessenek ott a nagyméretű húsos gyümölcsöt termő növények is. Amint azonban a gyümölcsevők az ember letelepedése után a kihalás szélére sodródtak, e növények sorsa is megpecsételődött.

A kutatás jól példázza, hogy az ember megjelenése hány ponton képes felborítani egy hosszú ideig háborítatlan, rendkívül komplex rendszer zavartalan működését. A tanulmány szerzői ebből kifolyólag arra számítanak, hogy a gerinces fajok napjainkban tapasztalt visszaszorulása világszerte drámai következményekkel járhat az erdők újjászületésében.

Albert et al. (2020) Collapse of dispersal trait diversity across a long‐term chronosequence reveals a strong negative impact of frugivore extinctions on forest resilience. Journal of Ecology – Kép forrása: Wikipedia

Cikkem az Élet és Tudomány 2020/17. számában jelent meg.

Kép

Sörinnovációk

Víz, maláta, komló és élesztő – abban bizonyosan mindenki egyetért, hogy ez a sör négy alapvető összetevője. Ám hogy ezekből pontosan milyen technológiai lépéseken át vezet az út a tökéletes folyékony kenyérig, arról már nem minden esetben egyezik a gyártók véleménye. Igen fontos technológiai lépés lehet például a komlóforralást követő hűtés során kivált úgynevezett hideg seprő eltávolítása. Ezek a körülbelül fél mikrométeres részecskék ugyanis több szempontból is kedvezőtlen hatással lennének a végtermékre, szükségszerű eltávolításuk tehát számos olyan pozitív változást eredményez, mint a sör minőségének javulása vagy az elkészült nedű hosszabb eltarthatósági ideje. A hideg seprő eltávolítására azonban több fizikai és kémiai módszer is létezik, melyek közül említhető például a régen általánosabban elterjedt ülepítés vagy az alternatív és igen hatékony eljárást lehetővé tevő membránszűrés. Ennek során a részecskékkel telített és szűrni kívánt folyadékot egy membránon áramoltatják keresztül, mely a különböző komponenseket különböző mértékben tartja vissza. Manapság ez az alacsony energiaigényű elválasztási módszer a sörkészítés mellett egyre több más ágazatban is használatos, hiszen a környezetvédelmi szempontok szem előtt tartása és a természet értékeinek megőrzése mellett kiváló minőségű termékek készítését is lehetővé teszi. A modern membránműveletek tesztelésekor születő új kutatási eredmények segítségével, valamint a söripari folyamatok modellezésével és optimalizálásával azonban a sörgyártás még gazdaságosabbá, az elkészült sörök pedig még ízletesebbé tehetők.

Cikkem a New technology magazin 2018/3. számában jelent meg.

Kép

Ki a jó tudománykommunikátor?

A FarkasSzem tudománynépszerűsítő blog alapítójaként tegnap ezzel a kérdéssel hívtam közös gondolkodásra az első hazai Tudománykommunikáció konferencia résztvevőit a Budapesti Corvinus Egyetemen: vajon ki lehet igazán jó tudománykommunikátor? Megfelelő, ha a tudomány új eredményeinek népszerűsítését az adott szakterület legkiválóbb kutatói végzik?

Akik minden tiszteletet kiérdemlően tökéletesen átlátják szűk és tág szakterületük minden zegzugát, ugyanakkor sokszor a hátuk közepére sem kívánják az ismeretterjesztést,

hiszen intézetvezetők, oktatnak, vizsgáztatnak, kiváló pályázatokat írnak, hallgatóknak segítenek tudományos pályájuk elején, kutatnak, terepre járnak, labormunkát végeznek, statisztikáznak, szakcikkeket írnak, bírálókkal vitatkoznak, vagy Ők maguk is bírálók, netán konferenciára mennek, vagy konferenciát szerveznek. Hogyan várhatjuk el tőlük, hogy még ha van is hozzá érzékük, a nap 25. órájában még a nagyközönséggel is foglalkozzanak? Azt hiszem, valahol jogosan mondhatják azt, hogy „Nincs rá időm.” Főleg, ha hozzátesszük, hogy tudományos előmenetelükben ez nem is számít igazán. Vagy netán még hátrányuk is származik belőle.

Ám a tudománynépszerűsítés kapcsán a kutatók részéről még mindig gyakori az a reakció is, hogy azért nem írnak ismeretterjesztő cikket vagy azért nem adnak interjút, mert az emberek “Úgysem értik meg.”, vagy az Ő témájuk a szűk szakmán kívül “Senkit nem érdekel.”. Vagy azért nem válaszolnak egy interjúfelkérésre, mert a végén úgyis “Kivágják a lényeget.” és nem az jelenik meg, amit ők mondtak. Ezek a válaszok már csak félig fogadhatók el. Valóban vannak nagyobb fajsúlyú témák, amiket nehéz megérteni. De ha a kutató képes a kutatás fő célját, legfontosabb eredményeit kiemelni, röviden és érthetően megfogalmazni és a bonyolult szakkifejezéseket mellőzni vagy azonnal hétköznapi nyelvre fordítani, akkor igenis elérheti és megragadhatja vele a nagyközönséget.

Igen ám. De egy-két apró kivételtől eltekintve a természettudományi és műszaki képzéseken sem alapszakon, sem mesterszakon, sem a doktori képzésben nincs igazán olyan kurzus, ahol egy kutatópalánta megtanulhatná, hogyan kell közérthető cikket írni, interjút adni vagy tudománynépszerűsítő előadást tartani. Szintén nagy gond, hogy sokszor még azt sem, hogy szakmait hogyan kell.

Sokan az egyetemi éveik során még csak nem is gondolnak arra, hogy a tudomány művelőinek egyáltalán szükségük lenne az ehhez szükséges készségek elsajátítására. Akik mégis vállalkoznak ezekre, általában vagy született őstehetségek, vagy időt nem kímélve, saját kárukon gyakorolva fejlődnek, vagy ritkább esetben méregdrága kommunikációs kurzusokra mennek el, hogy elsajátítsanak egy-két mesterfogást.

Ki lehet még jó tudománykommunikátor? Ugyan egy lelkes újságíró a legoptimálisabb esetben kiváló kommunikációs képességekkel rendelkezik, kiváló íráskészsége van, érthetően fogalmaz és frappáns címeket talál ki, sokszor mégsem igazán jó tudományos ismeretterjesztő, hiszen műszaki, természettudományos ismeretei a legtöbbször hiányosak. Az általuk írt cikkekben sok esetben hibák maradnak és ha az ember elolvassa azokat, néha azt érzi, hogy az újságíró maga sem értette, amit valahonnan átvett, vagy annyira leegyszerűsítette a szöveget, hogy ki sem derül, mi benne az újdonság vagy az érdekesség. Tisztelet természetesen az igen ritka kivételnek, aki időt és fáradságot nem kímélve ássa bele magát a tudomány mély bugyraiba, majd feltárja azt az érdeklődők előtt is.

Az igazán jó az lenne, ha valahogy egy nagy masszába gyúrhatnánk ezeket a képességeket.

Fejleszteni kellene a kutatók és az újságírók közti együttműködést, akik dolgozhatnának együtt, egymás szakértelmét elfogadva, egymást támogatva. Az intézetekben, egyetemeken több helyen lehetne alkalmazni olyan szakembereket, akik például az ELTE Tudománykommunikáció a természettudományban mesterszakon végeztek, miáltal tudományos ismeretekkel épp úgy rendelkeznek, mint filmkészítési, újságírói, kiadványszerkesztői vagy kommunikációs ismeretekkel. Szerencsére egyre több helyen dolgozik is ilyen intézményi kommunikátor, aki sajtóközlemények írásával és tudománynépszerűsítő rendezvények szervezésével segíti a kutatók munkáját. Nyilvánvaló, hogy a fizetések miatt ennek komoly anyagi vonzata is van, amit nem minden intézmény tud finanszírozni, de úgy tűnik, szerencsére mégis egyre több helyen tartják fontosnak az ilyen típusú láthatóság fejlesztését.

Az is megoldást nyújthat, ha a kutatók fejlesztik kommunikációs képességeiket, melyben a fiatalokat a Nemzeti Tehetség Program is számos módon segíti.

Részben e program támogatásával valósulhatott meg például a Magyar Templeton Program, melybe 20 ezer jelentkező közül 314 kiemelkedő kognitív tehetség került be egy igen összetett beválogatási folyamat végén. Az egyéves program számtalan tehetségsegítő programot biztosított a 10-19 és 20-29 éves fiataloknak, melyek között önismereti programok, illemtan, nyelvtanfolyamok, külföldi utazások és kommunikációs képzések is szerepeltek. Minden tehetséges fiatal olyan tehetségsegítő programon vehetett részt, ami számára fontos volt és amiben fejlődni szeretett volna.

Az egyik legérdekesebb a Templeton Talks előadássorozat volt, ahol 3 estén néhány kiválasztott fiatal 7 perces előadásokban mutathatta be saját tudományterületét vagy mondanivalóját.

Az előadókat azonban a szervezők még véletlenül sem hagyták magukra, ugyanis a nagy nap előtt minden előadó részt vehetett egy egynapos kommunikációs tréningen, ahol profi tréner segített abban, hogy hogyan épüljön fel az előadás, hogyan lehet megragadni a közönség figyelmét, hogyan kell az előadás előtt legyőzni a stresszt és hogyan kell mozogni a színpadon.

Egy másik kiváló példa a Scindikátor tudománykommunikációs verseny, melyet a Nők a Tudományban Egyesület hívott életre. Ennek célja felkutatni azokat a technológia-orientált területeken tanuló és dolgozó, tehetséges és kreatív egyetemistákat és doktorandusz hallgatókat, akik jelenleg is saját tudományos projektjükön dolgoznak, de emellett motiváltak arra, hogy a program segítségével a tudomány hírnökeivé váljanak, segítve ezzel a tudomány elefántcsonttornya és a társadalom közti szakadék áthidalását.

A fiataloknak a beválogatás során 1 perces videóban kellett bemutatni szakterületüket, melyet egy tudományos és kommunikációs szakemberekből álló zsűri értékelt, a következő fordulóba kerülők pedig egy 40 órás komplex mentorprogramban vehettek részt.

A fiatalok hétről hétre összegyűltek, elmesélték egymásnak projektjüket, és a teljesen különböző szakterületről érkezők egymást is nagyban tudták segíteni abban, hogy az előadás egyre tökéletesebb, egyre közérthetőbb lehessen.

A workshopokon profi prezentációkészítő szakember is segítséget nyújtott a résztvevőknek, aki segített megtalálni vagy elkészíteni a fiataloknak azokat az eszközöket vagy megfelelő képi, videós anyagokat, ami segíti kutatási témájuk pontos megértését egy kívülálló számára. A felkészítőkön olykor azért igen szokatlan feladatok is előfordultak. A többéves kutatómunkát például az egyik alkalommal 20 másodpercben kellett összefoglalni, a következő alkalommal egy zsámoly átugrása utána kellett megszólalni, mely sokkal közvetlenebb beszédet eredményezett, de olyan is előfordult, hogy egy cukorkát szopogatva kellett elmesélni a kutatás céljait, ami szintén nagymértékben csökkentette az előadó izgalmát. Az egyik legérdekesebb feladat az volt, amikor a hallgatóságnak háttal kellett beszélni, teljesen kizárva ezzel a testbeszédet, melynek egyébként igen nagy jelentősége van egy előadás során.

A mentorprogram végén a döntősök egy látványos, a napjaink emberének pillanatonként változó igényeit is messze kielégítő science show keretében mutatták be 3 perces előadásaikat a nagyközönségnek, melynek végén kiválasztották az Év Scindikátorát. A döntőt végignézve bátran kijelenthető, hogy a programban résztvevő fiatalok előadáskészsége az első bemutatkozó videókhoz képest drasztikus mértékben javult. Így volt ez egyébként a Templeton Talks esetében is, ami azt mutatja, hogy kellő elszántsággal már egy egynapos kommunikációs tréning is eredményezhet látványos fejlődést, egy jól kidolgozott 40 órás mentorprogram pedig pláne.

Bízom benne, hogy egyre több fiatal kutató kaphat ehhez hasonló lehetőségeket és segítséget kutatásai közérthető bemutatásához és válhat ezáltal a tudományos élet ismert és elismert alakjává. Az ő belső tűzből fakadó munkájuknak hála talán kevesebben lesznek azok, akik nap mint nap félnek attól, hogy milyen vegyszereket permeteznek a fejünkre a repülőkből, vagy azok, akik megijednek, amikor meghallják, hogy hamarosan bevezetik Magyarországon az arab számok használatát.

Kép

Elterelő fényművelet

Az éjszakai világítás terjedése számos állatfaj természetes viselkedésére is hat, ám a folyamat részleteit egyelőre csupán néhányuk esetében sikerült feltárni. A fényszennyezésnek nyilvánvaló hatása van például a denevérek életére, akik számára igazi lakomát jelent az éjszakai rovarok lámpák közeli tömeges jelenléte, már ha megtalálják… Éjszakai kirepülésük időpontja ugyanis jelentősen megváltozott, mióta rendszeres gyakorlattá vált a számukra lakóhelyet jelentő kastélyok és templomok tartós éjszakai kivilágítása. A fényárban élő denevérek sok esetben csak zavartan kavarognak az épületek belsejében, az érzékenyebb fajok pedig akár egészen a világítás megszűntéig szálláshelyükön maradhatnak. Márpedig a lecsökkent táplálkozási idő a populáció túlélését tekintve súlyos következményekkel járhat.

A fényszennyezés az éjjel aktív kétéltűek és beporzó rovarok viselkedésére is hatással van. A kivilágított élőhelyeken élő békák némelyike például kevesebbszer hallatja párválasztáskor használt hívó hangját, mint sötét élőhelyen élő társai; a fényárban úszó rétek beporzásra váró növényeit pedig 62 százalékkal kevesebb rovar látogatja, ami egyúttal alacsonyabb terméshozamot is jelent a természetes éjszakai sötétségben fejlődő növényekéhez képest.

Knop et al. (2017) Artificial light at night as a new threat to pollination. Nature 548 206–209., Boldogh et al. (2007) The effects of the illumination of buildings on house-dwelling bats and its conservation consequences. Acta Chiropterologica 9 (2) 527–534. Fotó: Potyó Imre

Még több érdekesség A Földgömb 2015/12. számában és itt olvasható.

Kép

Blogdíj

A FarkasSzem tudományos ismeretterjesztő blog még épp csak 5 hónapos, ám nagy örömömre szolgál, hogy a Juhari Zsuzsanna – az Élet és Tudomány munkatársa – emlékére létrehozott tudománynépszerűsítő blogpályázaton a szakértő zsűri különdíjjal, elismerő oklevéllel méltatta. A Juhari Zsuzsanna-díjat a Ritkán Látható Történelem blog, a Tudományos Újságírók Klubjának különdíját pedig Molnár V. Attila kutatói blogja kapta. A szakmai zsűri elismerő oklevéllel díjazta a Dunai Szigetek blogot, a Szabadtüdős Természetbúvár blogot, a Passport blogot, a Contrapasso blogot és Kugi blogját is.

Néha óriási szakadék van a két oldal: a tudományok képviselői és a befogadók között. Épp ezért nagy szükség van olyan emberekre, akik mindkét oldalt megértik és hidat tudnak képezni köztük. Akár egy bloggal.

Elismerő oklevél

Kép

Patyolat a metrón

Mögöttem jött egy kis srác a mozgólépcsőn, amikor arra lettem figyelmes, hogy elkezd kiabálni vele az anyukája. Annyi volt a bűne, hogy kapaszkodott, amitől csupa kosz lett a keze, és így már nem eheti meg a szendvicsét, kézmosásra pedig egy ideig nem lesz lehetőség. Pedig ekkor már fél éve használták azt a legújabb nemzetközi kutatásokra épülő magyar fejlesztésű speciális bevonatot, mely forradalmi változást hozott a tömegközlekedési járművek higiéniai körülményeit illetően.

Míg a hagyományos tisztítószerek hatása lényegében a következő érintésig tart, a fémoxid-alapú új fotokatalitikus bevonatrendszer akár egy éven át is képes tisztán tartani a különböző fa-, fém-, üveg- és textilfelületeket, amennyiben azokat kellő fény éri. Fény jelenlétében ugyanis a fotokatalizátor erős oxidációs ereje elpusztítja a baktériumok sejtfalát és membránját, végül pedig azok pusztulásához és lebomlásához vezet. Az utasok bőre ugyanakkor mindvégig teljes biztonságban van, hiszen a kézzel leárnyékolt felületeken a vegyület hatása átmenetileg szünetel. A kezelés hatékonysága minden várakozást felülmúl, hiszen még a legnagyobb forgalmú területeken is ~90%-kal csökkentette a szennyezettséget, méghozzá tartósan. A speciális bevonattal mára közel hatszáz járművet láttak el az országban, melyek között megtalálhatjuk az M2, M3 és M4 vonalakon közlekedő metrókocsikat és az elővárosi héveket is. A kezelés ülésekre, fogantyúkra és 27 300 méter mozgólépcsőkorlátra is kiterjedt. Szóval nincs apelláta: most már tényleg mindig szíveskedjenek kapaszkodni!

resysten.hu
Kép

Űrszigony vagy kamikaze?

Teljesen természetesnek vesszük, hogy okostelefonunk pillanatok alatt közli velünk az úti célunkhoz vezető legrövidebb utat, vagy hogy néhány másodpercen belül az éppen aktuális időjárási adatokhoz is hozzáférhetünk. Azzal azonban már sokan nincsenek tisztában, hogy mindezt műholdak összehangolt működése teszi lehetővé, melyek feladatuk végeztével is Föld körüli pályán maradhatnak. Ezek az űrroncsok később csak lassan vesztenek keringési magasságukból, a velük való ütközés ugyanakkor hatalmas károkat okozhat a még működő űreszközökben.

Megnyugtató, hogy a 10 cm-nél nagyobb űrszemétdarabokat a Föld számos pontjáról napról napra nyomon követik, így ütközésveszély esetén elkerülő manővereket tudnak végrehajtani az érintett műholdakkal. Minden sodródó törmeléket azonban nem tudunk követni: a 10 cm-nél kisebbek egyelőre rejtve maradnak előttünk. Vannak egyébként 1 cm-nél kisebbek is, ezek azonban kevésbé veszélyesek, mivel a fent keringő berendezések jó részét kerámiaszövetből, kevlárrétegekből és alumíniumlemezekből álló pajzzsal látták el, ami elnyeli az ilyen apró törmelékek becsapódási energiáját. A legnagyobb problémát tehát az 1–10 cm-es mérettartományba eső törmelékek jelentik, melyek még a pajzzsal ellátott űreszközökben is képesek kárt tenni.

Az űrszemetelést égetően fontos lenne megállítani, az viszont korántsem egyértelmű, hogy ehhez milyen technológiára van szükség. Lehetne például vitorlát rögzíteni a nagyobb űrszemétdarabokra, melyek a megnövelt felület révén több felsőlégköri részecskével ütköznének, jobban lassulnának, keringési magasságuk csökkenne, ezáltal pedig hamarabb égnének el a légkörben. Vannak azonban olyan elképzelések is, melyek szerint hálóval és szigonnyal vontatnák temető pályára a már nem működő eszközöket, egy svájci kutatócsoport által kigondolt kamikaze műhold pedig a célpontot megragadva, azzal együtt égne el a légkörbe éréskor. Célravezető lehetne a földi bázisú lézerállomások létesítése is: a nagy energiájú és jól fókuszált lézersugárral a homlokfelületén meglőtt űrszemét párologni kezdene, anyag távozna belőle, ezáltal pedig lassulna, csökkenne a keringési magassága, végül pedig szintén a légkörben végezné. De hogyan erősítünk vitorlát egy keringő műholdra? Hogyan töltjük újra egy vontató vagy takarító műhold készleteit? Bármelyik módszer mellett is döntenek a szakértők, a legcélravezetőbb óvintézkedés a további űrszemét keletkezésének minimalizálása lenne.

Mihályi D., Mészáros J. Farkas A. (2015) Mit tudunk az űrszemétről? Helyzetjelentés 1957-től napjainkig. Asztronautikai Tájékoztató. Űrtan évkönyv 2014. 66. 86-96. (Kép: blog.esa.int)