Kép

Hatodik hullám

Hatalmas csontok álltak ki az iszapból az Ohio-folyó völgyében, mikor a francia báró négyszáz katonájával 1793-ban arra járt. Gyűjtöttek is belőle egy méteres combcsontot, egy agyart és számos fogat is, melyeknek arasznyi gyökerei voltak, és mindegyik több kilót nyomott. A különleges csontleletek nem sokkal ezután már XV. Lajos múzeumának gyűjteményét gazdagították, a gigantikus lény mivoltát és akkori élőhelyét illetően azonban egyik természettudós sem tudott kielégítő tájékoztatást adni. A tudományos áttörésre aztán egészen 1799-ig kellett várni, amikor George Cuvier francia anatómus és biológus elsőként fogalmazta meg, hogy az ohiói leletek egy már kihalt faj, az amerikai masztodon maradványainak tekinthetők.

A kihalás tényének első felismerése mellett aztán megkezdődött az oknyomozás is, Cuvier ugyanis a katasztrofizmus úttörő képviselőjeként arra is rámutatott, hogy a fajok kihalása egy-egy rendkívüli természeti katasztrófa következtében egyidőben, tömegesen történhetett meg. Ezzel szemben Charles Lyell és követői a 19. századi geológiában ennek épp az ellenkezőjét vallották, az uniformitarianizmus vagy aktualizmus elve szerint ugyanis a mindennapokban megfigyelhető természetes folyamatok megértésén túl nincs másra szükség a földtani rekord értelmezéséhez.

Ezt követően a két oldal képviselői sokszor és sokféleképpen feszültek egymásnak, a kihaláskutatás igazi felvirágzása ugyanakkor csak az 1980-as évektől indult meg, miután Luis W. Alvarez kollégáival olyan mértékű iridiumdúsulást talált az olaszországi Gubbio városka határában fekvő kréta–paleogén határrétegekben, amit leginkább egy 5-10 km átmérőjű kisbolygó 65 millió éve bekövetkezett becsapódásával tudtak magyarázni. A rangos Science folyóiratban megjelent publikáció igen nagy vihart kavart a tudományos közösségben, amit jól mutat az is, hogy szakmai berkekben közel ötezerszer hivatkoztak rá.

A téma iránti tudományos érdeklődés azóta sem lankadt, így csak a tavalyi évben közel 14 000 kihalásokkal kapcsolatos szakmai publikáció jelent meg szerte a világban. Az így összegyűlt tudásunk szerint planétánk élővilágát az elmúlt félmilliárd évben öt nagy kihalási hullám sújtotta, mely események új pályára helyezték az evolúció menetét is. A 443 millió évvel ezelőtti ordovícium végi, a 376 millió évvel ezelőtti késő devoni, a 251 millió évvel ezelőtti perm végi, a 200 millió évvel ezelőtti triász végi és a 65 millió évvel ezelőtt bekövetkezett kréta végi kihalási hullám okairól és lefolyásáról ugyan már számos részlet ismert, a földtörténeti kirakós még korántsem teljes. Azt azonban egyre több kutatás erősíti meg, hogy a napjainkban tapasztalható globális környezetátalakítás olyan mértékű fajpusztulást idézett és idéz elő, amelyet kénytelenek vagyunk a földi élővilágot sújtó hatodik kihalási hullámként értelmezni. Hogy a ma élő ember „csak” tanúja és előidézője, vagy elszenvedője is e folyamatnak, az még nem nyilvánvaló, a múltbéli és jelenlegi krízisek megértése és párhuzamba állítása azonban iránytűt adhat számunkra a jövőhöz.

Cikkem eredetileg a Hatodik hullám c. rovat nyitócikkeként az Élet és Tudomány 2019/27. számában jelent meg.