Kép

Ízletes mikroműanyagok

Az óceánokba kerülő, évi nyolcmillió tonnányi műanyag számtalan teknős, hal, madár és tengeri emlős pusztulását okozza, melynek egyik oka az, hogy a prédához való hasonlóság miatt az állatok sokszor ezt a jórészt emészthetetlen matériát is elfogyasztják. A koralloknak azonban nincsenek szemeik, így esetükben első blikkre kissé furcsának tűnik, hogy miért kebelezik be ők is a vízben lebegő mikroműanyagokat. Megemészteni ugyanis ezeket ők sem igazán tudják. Nos, a rejtélyes vonzalom oka az, hogy a mikroműanyagok egész egyszerűen ízlenek a koralloknak, a bennük lévő kémiai adalékok némelyike pedig még serkenti is a korallok étvágyát. Bár az igazi megoldást a műanyaghasználat drasztikus visszaszorítása jelentené, az új eredményeket felhasználva akár “rosszízű műanyagok” gyártására is át lehetne térni az óceáni élővilág védelme érdekében.

Allen et al. (2017) Chemoreception drives plastic consumption in a hard coral. Marine Pollution Bulletin 124 (1): 198.
Kép

Hatezer éves cunamiáldozat

Az Új-Guinea szigetén 1929-ben feltárt emberi maradványokat sokáig egy Homo erectus koponyájának vélték, ám a legújabb vizsgálatok szerint a szóban forgó lelet mindössze hatezer éves lehet. A friss koradatok fényében ismét részletes vizsgálatnak vetették alá a feltárás helyszínét is, mely a koponya eredetét tekintve újabb érdekes fordulatot hozott. Kiderült ugyanis, hogy az érintett rétegek geológiai értelemben nagyon hasonlóak a térséget 1998-ban sújtó cunami során keletkezett rétegekhez, ami arra utal, hogy az Aitapei városa közelében feltárt koponyacsont a ma ismert legrégebbi cunamiáldozaté lehetett.

Goff et al. (2017) Reassessing the environmental context of the Aitape Skull – The oldest tsunami victim in the world? PLOS ONE 12 (10) article. no. e0185248.
Kép

Gumólakók kutyaszorítóban

Még csak négy éve tudunk az óceán fenekén tömegesen élő, pindurka Plenaster craigi szivacsok létezéséről, a vészharangok máris hevesen konganak körülöttük. Az élőhelyüket jelentő mangángumók ugyanis igen értékes nyersanyagot rejtenek, ennél fogva a mélytengeri bányászat egyik kiemelt jövőbeli célpontjait jelentik. A tengerfenéken rejlő több milliárd tonna mangán, réz, nikkel és kobaltkészletek iránt mindenütt egyre nagyobb az érdeklődés, hiszen ezeket az anyagokat fémötvözetekben, generátorokban, motorokban, akkumulátorokban, festékekben és számos más termékben is használják.

Amint tehát a mangángumók kitermelése zöld utat kap a hatóságoktól, az újonnan felfedezett szivacs valószínűleg teljesen eltűnik majd a bányászat által érintett területekről.

Élőhelyének elvesztése azonban csak az érem egyik oldala. Az apró szivacs ugyanis a víz szűrögetésével, igen nehézkesen jut csak hozzá a felszínről lassacskán alámerülő, nélkülözhetetlen tápanyagokat tartalmazó apró szemcsékhez – már amit a sekélyebb vízben élő, magasabb rendű organizmusok egyáltalán meghagytak neki ezekből. A várhatóan – mindenféle értelemben – nagy port kavaró gumóbegyűjtés valószínűleg ezt a fajta táplálékszerzést is ellehetetleníti. Szóval nagyon úgy fest, hogy a gumólakók ott lesznek az első olyan mélytengeri fajok között, melyek azonnal megérzik majd a tengerfenéken zajló bányászat közvetlen, drasztikus hatásait.

Lim et al. (2017) A new genus and species of abyssal sponge commonly encrusting polymetallic nodules in the Clarion-Clipperton Zone, East Pacific Ocean. Systematics and Biodiversity 15 (6): 507. Kép: Mangángumókon élő fehér szivacsok. A fehér skála 10 mm. (Fig.2)
Kép

Kaucsukgumi, az olméktermék

A gumiabroncs ma már általában ipari úton előállított, szintetikus termék, ám a Közép-Amerikában őshonos kaucsukfa nedvéből készült természetes változatát már 3600 évvel ezelőtt is használták. A mai Mexikó területén élt olmék kultúra képviselői a fa nedvét lecsapolás után rugalmas anyaggá alakították, hogy aztán vízálló gúnyát, lábbelit vagy labdát készítsenek belőle. A sokoldalú anyagra az Európából érkező felfedezők is felfigyeltek, így a kaucsukfát hamarosan Délkelet-Ázsiába is áttelepítették.

Rugalmas molekulaszerkezete ellenére a természetes gumi igen törékeny: hőségben nyúlóssá és ragacsossá, hidegben pedig rideggé válik. Felhasználási lehetőségei az abroncsmárka révén jól ismert Charles Goodyear munkája révén szélesedtek ki, aki kén hozzáadásával érte el, hogy a termékek jobban ellenálljanak a hőmérséklet változásainak. Az 1930-as években aztán Wallace Carothers (1896–1937) feltalálta a neoprént is, aminek ipari előállítása már nem igényelt többé hektárnyi fákat, ráadásul tulajdonságai is könnyen alakíthatók, így plasztikszerűen kemény és lágy, rugalmas formában is gyártható.

Még több érdekesség a National Geographic 100 zseniális gondolat különszámában olvasható.

Kép

Emberillatú poloskataxi

Bár a legnagyobb bosszúságot a zsúfolt nagyvárosok lakóinak okozzák, valójában bárhová, akár a legtisztább vidéki házba is befészkelhetik magukat a vérszívó ágyi poloskák. A tökéletes összkomforthoz ugyanis számukra mindössze két dolog nélkülözhetetlen: nappali búvóhely és éjszakai táplálékot jelentő emberi vér. Ha pedig egyszer valahol tanyát vernek, rendkívül nagy kihívás kiirtani őket, még a profi felszereléssel bíró szakavatott rovarirtóknak is. A mindössze néhány milliméteres vérszívó ugyanis megfelelő körülmények között naponta akár két-három petét is rakhat. Ezek ráadásul rendkívül gyorsan ki is fejlődnek, így

mire az ember az első példány megjelenése után egy hónappal észbe kap, már 20 ágyi poloska és további 100 pete is lehet a lakásában.

Ilyen hívatlan vendéget senki sem szeretne látni a lakásában. De akkor mégis hogy kerülnek oda? A Sheffieldi Egyetem kutatói most annak jártak utána, hogy egy fertőzött szállodai szobából miként lehet hazavinni a rengeteg bosszúságot okozó rovarokat. Ez idáig úgy vélték, hogy az ágyi poloskák csupán véletlenül pottyanhatnak bele a turisták csomagjaiba, az új eredmények azonban mindezt más megvilágításba helyezik. A kutatók a kísérlet elején önkénteseket kértek fel, hogy parfümmentes szappannal fürödjenek meg, majd viseljenek pamut pólót és zoknit néhány órán át. Az általuk viselt ruhákat aztán táskákba helyezve olyan szobákba vitték, ahol minden környezeti tényezőt, így például a hőmérsékletet vagy a szén-dioxid-szintet is szabályozni tudták. A szobák közepén egymástól egyenlő távolságra elhelyezett táskák közül kettőben viselt, kettőben pedig teljesen ugyanolyan tiszta ruhák voltak, a négy táska közé pedig ágyi poloskákat engedtek. 96 óra elteltével kiderült, hogy a vérszívók kétszer szívesebben választották a viselt ruhákat az azokon maradt emberi illatok miatt. Amikor az emberi légzést utánozva magasabb szén-dioxid szintet állítottak be a kísérleti szobában, akkor is ugyanezt az eredményt kapták. Mindez arra utal, hogy

egy fertőzött ágyon hagyott viselt ruha, vagy egy nyitva felejtett bőrönd akár már egy hétvégi kiruccanás alatt is sok ágyi poloskát vonzhat,

ami ráadásul akkor is igaz, ha mi magunk nem is tartózkodunk a szobában. Az ágyi poloskák dolgát némileg nehezíthetjük, ha ruháinkat zárt táskákban tároljuk.

Hentley et al. (2017) Bed bug aggregation on dirty laundry: a mechanism for passive dispersal. Scientific Reports 7 (1) doi: 10.1038/S41598-017-11850-5

Cikkem a National Geographic honlapján.

Kép

Mr. Nejlon

A 20. század eleji nagy gazdasági világválság időszakában a drága holmik a legtöbb ember számára megfizethetetlenné váltak. Elérhetetlen luxuscikknek számított többek között a női selyemharisnya is, legalább is egészen addig, míg színre nem lépett Wallace Carothers, a DuPont kémiai vállalat vezető kutatója. Az olajszármazékokkal dolgozó Carothers ugyanis rájött, hogy polimerizáció révén – melyben lényegében molekulákat fűznek hosszú láncokba – olyan anyagot állíthat elő, mely tartósságát, szerkezetét és egyéb adottságait tekintve is módfelett hasonlít a selyemre, ugyanakkor jóval kevesebb munkával elkészíthető, ebből következően lényegesen olcsóbb is. Az új anyag neve nejlon lett, és mivel egyebek közt jutányos áron kapható női harisnyát is készítettek belőle, a két fogalom innentől szinonimaként forrt össze egymással. Kivételes szakítószilárdsága és teherbírása miatt azonban az igen népszerűvé vált anyagra a második világháború idején máshol – az ejtőernyők gyors és költséghatékony gyártásánál – volt szükség, így a harisnyák feketepiaci ára az egekbe szökött, szegény nők pedig ismét lábakat fedő viselet nélkül maradtak. Carothers találmánya azóta is afféle mindentudó, ám szerencsére ismét megfizethető anyagnak számít: hátizsák, hálózsák, sátorponyva, fürdőruha és millió egyéb termék készül belőle.

Még több érdekesség a National Geographic 100 zseniális gondolat különszámában olvasható.