víz

Kép

Fulladozó óceánok

A vízben oldott oxigén a vízi életközösségek szempontjából alapvető fontosságú, hiszen a légzési folyamatokhoz és a szerves anyagok oxidatív lebontásához egyaránt nélkülözhetetlen. Mennyiségét azonban több tényező is befolyásolja, melyek között említhetjük például a földrajzi fekvést, a klímát, a medermélységet, a víz oldott sótartalmát és a vízi élőlények életfolyamatait is. Az óceánok oldott oxigén tartalma szintén dinamikusan változik, méghozzá a klíma változásával szoros összefüggésben: míg a hidegebb víz több oxigént képes megkötni, a meleg kevesebbet. Ezen összefüggések ismeretében a kutatók már jó ideje előrevetítették, hogy az óceánok vízhőmérsékletének emelkedésével együtt jár majd az oldott oxigén mennyiségének csökkenése is. Egy hosszú távú felmérés azonban most aggasztó eredményt hozott: a csökkenés üteme ugyanis a valóságban kétszer-háromszor gyorsabb, mint azt a természetes folyamatok alapján várni lehetett. Bár időnként tapasztaltak biztató ingadozásokat, a mérések szerint az óceánok oldott oxigén szintje már több mint 20 éve csökkenő tendenciát mutat, mely a 2000-es évek közepétől még nyilvánvalóbbá vált. A nyugtalanító változások az óceánok keleti medencéiben, a trópusi területeken és a Csendes-óceán északi medencéjében a legszembetűnőbbek.

Mindez igen ártalmas az óceáni életközösségre, amit mi sem érzékeltet „jobban”, minthogy egyre gyakrabban fordulnak elő olyan oxigénhiányos események, melyek során halak, rákok és más óceáni szervezetek populációi pusztulnak el vagy kénytelenek oxigénben dúsabb vizeket keresni. A kutatók szerint a gyors csökkenést a felszíni vizek melegedése, a sarki jég olvadása és az eltérő oxigéntartalmú rétegek elkeveredésében bekövetkező változások együttesen idézhetik elő. Az oxigéndús felső rétegnek eredetileg az óceáni áramlatok révén kellene összekeverednie az oxigénben eredendően szegényebb mélyebb rétegekkel, ám a rétegek közti növekvő hőmérsékletkülönbség miatt ez a keveredés egyre nehezebben valósul meg. Az óceánok jövőjét tehát igen komplex folyamatok irányítják, melyek eredője veszélyes vizekre vihet.

Ito et al. (2017) Upper Ocean O2 trends: 1958-2015. Geophysical Research Letters 44: doi:10.1002/2017GL073613.

Még több érdekesség az Élet és Tudomány 2017/22. számában megjelent cikkemben olvasható.

Kép

Üvegcsapdák

Rajzik a dunai tömegtegzes Budapesten! Kétségtelen, hogy a faj nevével nem sokat találkozunk a mindennapokban, holott a Duna-parton sétálva április végétől június elejéig gyakran megfigyelhetjük tömeges repülésüket. Szaporodásuk természetes körülmények között a folyók mentén álló nagyobb fák vagy bokrok csúcsainál zajlik, ám a tegzesrajok gyakran feltűnnek a rakparti üvegpaloták ablakainál is. Később a párosodó tegzesek és a petézéshez készülő nőstények közül egyre több az ablakokra is rászáll, végül pedig rengeteg egyed a Duna vize helyett az üvegre petézik. A rovarok különös viselkedésének hátterében a poláros fényszennyezés áll: rajzás elején vonzóbbnak találják a poláros fényt visszaverő ablakokat, mint a természetes rajzóhelyüket jelentő magas fákat, az ablakra szállva pedig azért petéznek le, mert a vízszintesen poláros üvegfelületet az optikai hasonlóság miatt tévesen vízként azonosítják.

Az üvegnél repdeső rovarfelhő könnyen megszerezhető táplálékot jelent számos madárfajnak is: a barázdabillegetők akár röptükben vagy egy helyben lebegve is képesek elkapni a tegzeseket, az üvegre szállt példányokból pedig házi verebek, szarkák és széncinegék is lakmározhatnak. Egy új megfigyelés szerint nagy fakopáncsok is csipegettek a tegzesekből, ami azért különleges, mert korábban még nem jegyezték fel, hogy ez a faj a közismert fakopácsolás helyett vízparti üvegépületeknél táplálkozott volna.

Pereszlényi et al. (2017) Atypical feeding of woodpeckers, crows and redstarts on mass-swarming Hydropsyche pellucidula caddisflies attracted to glass panes. Urban Ecosystems doi:10.1007/s11252-017-0672-3 (Kép: Kriska György, videó: Supplementary Video Clip 1.)
Kép

Vízünnep

Cifrarák lencsevégen
Növények mikroszkópon át
Játékos tanulás bolharákkal

Hangos gyerekzsivaj és zsíroskenyér-illat töltötte meg a Szigetmonostori Faluház udvarát az idei tavasz első igazán meleg napjain: a Víz Világnapja alkalmából március 21-22-én megrendezett ÖKO-Sziget rendezvényre 14 település 15 iskolájából közel 1100 általános iskolás érkezett. Hogyan tisztítják a szennyvizet? Mire jó a mederkotró? Hogy kerül az Észak-Amerikában őshonos cifrarák a Dunába? A tudományos ismeretterjesztő programokon és interaktív bemutatókon ehhez hasonló kérdésekre kaphattak válaszokat a nebulók, méghozzá kézzel (és csipesszel) fogható módon. A Duna-Ipoly Nemzeti Park sátránál lerágott gally és hódprém is várta az érdeklődőket, akik legjobb tippjeikkel is csupán huszadára becsülték a hód 12 ezres négyzetcentinkénti szőrmennyiségét.

Még több érdekesség a Magyar Katolikus Rádió március 27-i Életre-való című műsorában, illetve “Hódvizit és korallkészítés” című cikkemben, az Élet és Tudomány 2017/14. számában.

Kép

“Fényes” rovartemetők

A vizes élőhelyek világnapján egy közelmúltban felfedezett, ám korántsem új keletű környezeti probléma kerül górcső alá: a poláros fényszennyezés. A főként vízirovarokat csapdázó hatás szinte minden sötét és fényes mesterséges felület esetében jelentkezik, de a legkifejezettebb károkat a vízpart közeliek okozzák. Az elsők között megfigyelt zászlóvivő áldozatok temetőben tanyát vert szitakötők voltak, amelyek furcsa módon vonzódtak a fényes fekete sírkövek vízszintes felületeihez, miközben a világosaktól távol maradtak. Olykor oda-vissza szálldostak a fekete sírkövek felett vagy azok fényes felületét érintve le is rakták petéiket, néhány esetben pedig a sírkő feletti ágakon sütkéreztek vagy párzottak. Később más mesterséges sötét felületek közelében – például aszfaltutakon, pakuratavakban, fényes fekete és piros autókon, folyóparti üvegépületeknél és napelemeken is – megfigyeltek hasonlóan viselkedő szitakötőket és kérészeket, de más vízirovarokat is. Ezek a rovarok azonban természetes körülmények között csak vizeknél mutatnak ilyen territoriális és reproduktív viselkedést.

A rovartévedések hátterében az áll, hogy a vízhez hasonlóan a vízszintes fényes fekete felületekről is erősen és vízszintesen poláros (azaz vízszintes irányban rendezetten rezgő) fény tükröződik. Mivel a vízirovarok (az emberrel ellentétben) képesek érzékelni a fény polarizációs tulajdonságait, a sötét felületek a vízhez való optikai hasonlóság révén megtévesztőek lehetnek számukra. A világos, érdes felszínek ezzel szemben nem vonzzák őket, hisz az azokról visszaverődő fény gyengén és nem vízszintesen poláros. Fontos lenne tehát a jövőben arra is figyelni, hogy a vízpartok közelében kevesebb fényes fekete felületet telepítsenek, elősegítve ezzel a vízirovarok utódainak túlélését.

Horváth Gábor, Farkas Alexandra, Kriska György (2016) A poláros fény környezetoptikai és biológiai vonatkozásai. ELTE Eötvös Kiadó, p. 485.
Kép

Északon bőség, derékon aszály

Míg az északi félteke esetében hosszan sorolhatjuk a középkori klímaoptimum azon jótékony hatásait, mint a gleccserek visszahúzódása és a kiemelkedő terméshozam, a Föld derekának lakói ugyanekkor kedvezőtlen változásokkal szembesültek. A Közép-Amerika térségében pusztító súlyos aszály miatt bukásra volt ítélve az évszázadokon át virágzó maja civilizáció is, amit geológusok és régészek közös vizsgálata bizonyít. A kutatócsoport barlangi kőzetek és cseppkövek vizsgálatával becsülte az elmúlt kétezer évben Belizére hullott csapadék mennyiségét, a faévgyűrűkhöz hasonlóan ugyanis e képződmények is magukban hordozzák az adott terület klímatörténelmét. Miután a kapott csapadékadatokat párhuzamba állították a kőépületekre vésett maja feliratokkal, a száraz időszakok gyakoriságának, illetve a társadalmi nyugtalanság és a háborús események fokozódásának összefüggéseire tudtak következtetni.

Bár a 450–660 közti csapadékos időszak elősegítette a városok felvirágzását, a klasszikus maja korszakban mindvégig kulcskérdés volt a csapadék visszatartásából származó vízkészletek birtoklása a likacsos mészkőben egyébként sebtében elfolyó víz miatt. Figyelemre méltó műszaki megoldásaikkal azonban sokáig megoldották a vízellátást, aminek egyik legnagyszerűbb példája a Tikal városában 2012-ben feltárt gát. A kövekből, kőzúzalékból és földből készült építmény 80 m hosszú, 60 m széles és 10 m magas lehetett, és egykor körülbelül 80 millió liter vizet tárolhatott. A 660 körül kezdődő, több évszázadon át tartó szárazságot azonban jól kiépített gátrendszerükkel sem tudták átvészelni, a mezőgazdaság hanyatlása, a termelő népesség szétszéledése és az uralkodó osztály eltűnése révén pedig a maja kultúra már nem volt ugyanaz többé.

Még több érdekesség “A klímaváltozás és a népek eltűnése” című cikkemben, az Élet és Tudomány 2017/2. számában olvasható.

Kennett et al. (2012) Development and disintegration of Maya political systems in response to climate change. Science 338 788-791
Scarborough et al. (2012) Water and sustainable land use at the ancient tropicalcity of Tikal, Guatemala. PNAS 109 (31) 12408–12413