Míg az északi félteke esetében hosszan sorolhatjuk a középkori klímaoptimum azon jótékony hatásait, mint a gleccserek visszahúzódása és a kiemelkedő terméshozam, a Föld derekának lakói ugyanekkor kedvezőtlen változásokkal szembesültek. A Közép-Amerika térségében pusztító súlyos aszály miatt bukásra volt ítélve az évszázadokon át virágzó maja civilizáció is, amit geológusok és régészek közös vizsgálata bizonyít. A kutatócsoport barlangi kőzetek és cseppkövek vizsgálatával becsülte az elmúlt kétezer évben Belizére hullott csapadék mennyiségét, a faévgyűrűkhöz hasonlóan ugyanis e képződmények is magukban hordozzák az adott terület klímatörténelmét. Miután a kapott csapadékadatokat párhuzamba állították a kőépületekre vésett maja feliratokkal, a száraz időszakok gyakoriságának, illetve a társadalmi nyugtalanság és a háborús események fokozódásának összefüggéseire tudtak következtetni.
Bár a 450–660 közti csapadékos időszak elősegítette a városok felvirágzását, a klasszikus maja korszakban mindvégig kulcskérdés volt a csapadék visszatartásából származó vízkészletek birtoklása a likacsos mészkőben egyébként sebtében elfolyó víz miatt. Figyelemre méltó műszaki megoldásaikkal azonban sokáig megoldották a vízellátást, aminek egyik legnagyszerűbb példája a Tikal városában 2012-ben feltárt gát. A kövekből, kőzúzalékból és földből készült építmény 80 m hosszú, 60 m széles és 10 m magas lehetett, és egykor körülbelül 80 millió liter vizet tárolhatott. A 660 körül kezdődő, több évszázadon át tartó szárazságot azonban jól kiépített gátrendszerükkel sem tudták átvészelni, a mezőgazdaság hanyatlása, a termelő népesség szétszéledése és az uralkodó osztály eltűnése révén pedig a maja kultúra már nem volt ugyanaz többé.
Még több érdekesség “A klímaváltozás és a népek eltűnése” című cikkemben, az Élet és Tudomány 2017/2. számában olvasható.
tudomany.blog 