Páratlan családi fészek

Fiókák csipognak a konyhaszekrényen, nagy pele durmol a nappaliban, mentett gólyák, baglyok és mókusok várják ebédjüket az udvaron. A Mályi Madármentő Állomáson vagyunk, ahol Lehoczky Krisztián feleségével és két gyermekével minden tőle telhetőt megtesz a bajba került madarakért és kisemlősökért. Sokan steril kórházként képzelik el a helyet, holott minden egy kertvárosi családi házban és annak udvarán történik.

„Kilenc éves koromban mentettem az első fecskét a bátyámmal a Balatonon, onnantól kezdve nem volt megállás. Ha valami megtetszik vagy megfog, akkor az utána mindig szembejön” – meséli a kezdetekről Lehoczky Krisztián. „A Mályi Természetvédelmi Egyesületet 2013 júniusában alapítottuk, akkor 46 állat érkezett 6 hónap alatt. Egyszer egy barátom hívott, hogy nekirepült egy kék cinege az üvegnek, és ott fekszik a teraszon. Dobozba tettük, adtunk neki egy csepp vizet és B-vitamint, 2,5 óra múlva pedig el is tudtuk engedni. Kitettünk erről egy posztot a közösségi oldalra, és onnantól kezdve elkezdték hozni hozzánk a madarakat. A következő években 222, 406, 605, 882 és 1327, tavaly pedig már 2400-nál is több állatot fogadtunk.”

A legnagyobb publicitást talán akkor kapták, amikor tavaly tavasszal hozzájuk került az a súlyosan sérült erdei fülesbagoly család, amit Megyaszó határában járókelők találtak meg egy csirketápos zsákban.

Az országos felháborodást keltett ügyben azóta sem állt össze a kép, a nyílt töréseket szenvedett és a Hortobágyi Madárkórházban komoly műtéteken átesett Anyucibagoly azonban fiókáival együtt felépült, és azóta már újra hang nélkül suhannak az éjszakában.

Az ország másik nagy kedvence Mütyürke, a Krisztiánék nappalijában éjszakánként randalírozó nagy pele, aki árván maradt, szőrtelen mókusbébinek titulálva került a mentőállomásra még tavaly nyáron.

Ám ahogy nődögélt, egyre jobban látszott pihe-puha szőrzetén, előreugró orrán és utánozhatatlan bajszán, hogy ő bizony nem mókus. És ha este rumlit csap? Na, bumm, felveszik videóra, és irány a közösségi média! Mütyürke mosakodós, almapucolós és körtenyalogatós videóiért mindenki odavan, a mára szép nagyra hízott nagy pele mosolyt fakasztó ténykedései láttán pedig sokan támogatták is a mentőállomás munkáját.

Közben megcsörren a telefon. A bejelentő szerint a garázsbejárójukban lévő házi rozsdafarkú fészekaljat már jó ideje nem látogatják a szülők, a fiókák pedig egyre éhesebben sivítoznak. Mivel a beavatkozás előtt meg kell győződni arról, hogy a szülők valóban elpusztultak, Krisztián különös
javaslatot tesz a hölgynek: ha fordított U-alakban néhány szalmaszálat helyez a fészek fölé, és azok még fél óra múlva is ott lesznek, a fiókák valóban segítségre szorulnak. Ha ugyanis a szülők a környéken vannak, már a soron következő etetéskor eltüntetik a fiókák ellátását akadályozó szálakat, így könnyedén tetten érhető a jelenlétük.

Az efféle trükköket Krisztiánék hosszú évek alatt tanulták meg, a fiókák mentésének mikéntjéről ugyanis szinte egyáltalán nincs szakirodalom.

A kisfecskéket saját furfangos módszerükkel még vadászni is megtanítják, hogy később egyedül is tudjanak boldogulni a természetben. „Az etetések
közben szándékosan mozgatjuk a csipeszbe fogott legyeket, hogy a fecskék utána kapjanak. Később aztán megszüntetjük a csipeszt, és figyeljük, hogy melyik fecske szedi össze magától a röpdébe lógatott húsra berepülő legyeket. Amelyik fecske sikerrel vadászik, máris szabad lehet” – meséli Krisztián, akinek egyik legkedvesebb emléke Kamillához, a ragaszkodó balkáni gerléhez kötődik, aki elengedése után még három éven át járt vissza hozzájuk a lakásba.

Krisztián maga tökéletesítette a fiókaeledel receptjét is, hogy a kis csupaszok az egészséges fejlődés érdekében minden táplálékot megkapjanak.

És bár fontosnak tartja kihangsúlyozni, hogy ő maga nem
állatorvos, a madarak apró rezdüléseit már annyira kiismerte, hogy néhány hónapja egy csúnyán elmozdult hollóorrcsontot is sikerült majdnem a helyére visszahúznia, természetesen állatorvosi felügyelet mellett és a madár altatásában.

A telefonálók között persze bőven akadnak olyanok, akik egy-egy földön ugrándozó kócos fióka láttán jó szándékkal ugyan, de fölöslegesen esnek pánikba. Sokan gondolják, hogy a szárnyaikat próbálgató tollasok egyedül maradtak, Krisztián azonban igyekszik mindenkit megnyugtatni, hogy a szülők ilyenkor a közelből figyelik őket. Ha tehát a talált fióka látszólag nem sérült, bőven elegendő, ha betesszük a legközelebbi bokor alá, nehogy elüsse egy autó, vagy elkapja egy környéken ólálkodó
macska. Ha azonban az állat láthatóan rossz bőrben van, sérült, vérzik, vagy rosszul áll a szárnya, akkor mehet a hívás a legközelebbi mentőállomásra, és ők, amikor csak tudnak, segítenek.

A cikk eredetileg a Varázslatos Magyarország magazinban jelent meg.

Fotók: Potyó Imre