A biolumineszcens gombákat számos rejtély övezi. Néhány történet például arról számol be, hogy a fülledt nyári éjszakában, a korhadó tuskók felől kékes fényeket láttak fel-felvillanni az erdőkben. A régi kor embere ezt a jelenséget az erdei koboldoknak tulajdonította, mások szerint pedig a fény azt a helyet jelölte, ahol a tündérek éjszakai dáridókat tartottak. Azt is megfigyelték, hogy ha egy kosár faforgácsot hosszabb ideig a kályha mellett tároltak, az felett időnként fény villant fel. A hazánkban feljegyzett, titokzatosnak vélt jelenségek oka a világító tölcsérgomba, melynek fonalai a lombos fák rönkjeiben élnek. Olaus Magnus svéd történész 1652-ből származó beszámolója szerint az erdő ismeretlen mélységébe merészkedő emberek is az ilyen világító korhadó tölgyfakérgeket használták útjelölésre, hogy visszataláljanak kiindulási helyükhöz. Szokatlan módon a mikronéziai bennszülöttek rituális táncaikban fejdíszként is használtak világító gombákat, illetve összetörték azokat az arcukon, ezzel megijesztve ellenségeiket. Egy világító gomba egyébként általánosan rossz ómen volt, így gyakran elpusztították. Egy híres angol botanikus, George Gardner egyébként úgy fedezett fel egy új fajt 1840-ben, hogy az utcán látott egy csapat fiút egy világító gombával játszani. A fiúk megmutatták neki, hogy a brazíliai kókuszvirággombát melyik korhadó pálmán találták meg, de ezután e fajnak mindaddig látszólag nyoma veszett, míg 2009 sötét újholdas éjszakáin újra fel nem fedezték. Az egyik valószínű elképzelés szerint a ma ismert hatvannál is több világító gombafaj fénykibocsátása azért fontos, mert ennek segítségével csalogatják magukhoz a spórákat terjesztő rovarokat.
biolumineszcens
Ellenségem ellensége a barátom
Az óceán felső, fényes zónájában élőkre számos veszély leselkedik. Olyan eset is ismeretes, ahol a magát veszélyben érző prédaállat azért kezd el világítani, hogy a helyszínre csábítsa ellensége ellenségét. Ezt a fortélyt alkalmazzák például a páncélos ostorosok, amik a rájuk vadászó rákok elől kis méretük folytán képtelenek lennének gyorsan elmenekülni, így inkább felkeltik a rákok ragadozóinak figyelmét. Kék vagy zöld felfénylésüket már a vizet ért legkisebb mechanikai zavar – például egy hajó elhaladása, vagy egy kő vízbe csapódása – is kiváltja, ami pedig nagy tömegű jelenlétük esetén megragadó látvány. A Két óceán között című könyvük szerint Jiří Hanzelka és Miroslav Zikmund cseh világutazókat is ez a jelenség kápráztathatta el a Panamai-öböl térségében, amikor „a bárka farától a zöldesen csillogó gyöngyök hosszú füzére libbent el káprázatosan ragyogva” és „az óceán végtelen tükrét újra meg újra zöldes hullámsörték söpörték végig”.
Fotó: Sander van der Wel
Tejes tenger hullámain
Kétszáznál is több forrás tesz említést egy igen különös indiai-óceáni térségről, ahol „fehéres ragyogás észlelhető a horizonton”, azon áthaladva pedig a „tejfehér tenger teljesen körülveszi a hajót”. A rejtélyről Jules Verne is írt Nemo kapitány című művében, aki szerint a „tenger fehér színe milliárdnyi ázalékállatka jelenlététől ered”, amik „néha mérföldekre terjedő darabon tapadnak egymáshoz”. A tejes tenger története egészen a közelmúltig csupán legendaszámba ment, mivel úgy gondolták, hogy a jelenséghez szükséges baktériumkoncentráció természetes körülmények között nem állhat elő a vizekben. 2005-ben azonban Steven Miller és munkatársai hozzájutottak néhány műholdképhez, amit éppen azon az 1995-ös éjszakán készítettek, amikor a Lima brit kereskedelmi hajó naplója szerint látszott a lenyűgöző jelenség. Nagy meglepetésükre a megadott koordinátáknál megtalálták a fénykibocsátó Vibrio harvey baktériumok által megfestett, mintegy 15 ezer km2-nyi tejes tengert. A titokra tehát fény derült, a jelenség pontos hátterének és esetleges környezeti hatásainak megértéséhez azonban további kutatások szükségesek.
Miller et al. (2005) Detection of a bioluminescent milky sea from space. PNAS 102 (40) 14181-14184.
Világító herkentyűk seregszemlén
Úttörő módon, távolról üzemeltethető tengeralattjáró robotokkal mérték fel az óceánokban élő biolumineszcens, azaz világító élőlények típusait és mennyiségét, a felszíntől egészen 3900 méter mélységig. A kutatók 1999 és 2016 között összesen 240 merülésről készítettek felvételeket a Monterey-öböl térségében, melyeken 350 ezer 1 centiméternél nagyobb állatot azonosítottak. Az eredményeken ők maguk is meglepődtek: a világító és nem világító fajok aránya ugyanis minden mélységben nagyon hasonló volt. A különféle mélységekben tapasztalható fényért ugyanakkor eltérő állatcsoportok feleltek: a felszíntől 1500 méter mélységig főként medúzák és bordásmedúzák, 1500 és 2250 méter között gyűrűsférgek, 2250 méter alatt pedig az ebihalhoz hasonló farkos zsákállatok világítottak. Az olykor bizarr külsejű lények saját fénykibocsátó szervük vagy a velük szimbiózisban élő világító baktériumok révén világítanak, fényük azonban a ragadozók megtévesztésétől a prédaállat becsalogatásáig igen különböző célokat szolgál. A kutatók eredményeik kapcsán arra is rávilágítottak, hogy mivel az óceánok a Föld legnagyobb élőhelyének számítanak, a biolumineszcencia képessége minden bizonnyal bolygónk élővilágának egyik legfontosabb tulajdonsága lehet.
Martini & Haddock (2017) Quantification of bioluminescence from the surface to the deep sea demonstrates its predominance as an ecological trait. Scientific Reports 7 article no. 45750.
Még több érdekesség az Élet és Tudomány 2017/20. számában megjelent cikkemben olvasható.
